Álomszövő levelek: 1. levél

 

A sötétség lassan ereszkedett le, mint egy súlyos lepel. A szobában csak az éjjeliszekrény lámpája pislákolt. Tompa fénye alig tépte fel az éjszaka sűrűjét.

Cordelia az ágy közepén ült, hátára takarót terített. Kezében könyvet tartott. Ajkai között cigaretta izzott, halvány füstje lassan kúszott felfelé a levegőben. Mellette, a kis asztalon egy félig telt borospohár várakozott, amibe néha belekortyolt. A mélyvörös italt egy barátnőjétől kapta születésnapjára; melegen siklott le a torkán, tompa zsibbadást hagyva maga után. De még ez sem csillapította a nyugtalanságát.

Hatszázhetedik év. Ennyi idő múlt el. Már rég nem kellett volna számolnia, mégis valami különös elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy újabb esztendőt megért. Még mindig fiatalnak érezte magát. Frissnek. És kegyetlenül elhagyatottnak.

A világ könyörtelen tempóban rohant el mellette, ő pedig csak csendben szemlélte.

Mosoly bujkált az ajkán olvasás közben, miközben unottan pöccintette a cigaretta hamuját a porcelántálkába.

A könyvek voltak a menedékei – kapuk, melyek más világokba vezették, ahol nem maradt egyedül. A magány azonban ott lapult minden sor mögött, s olyan érzés volt, amit még az alkohol sem tudott elhallgattatni.

Cordelia lábánál hűséges társa hevert: egy fekete bundájú macska, akinek jelenléte némi békét csempészett ebbe a mozdulatlan éjszakába. Lustán nyújtózott, majd karmaival gyúrni kezdte a takarót. Szőre lágyan csillogott a félhomályban; füle néha megrezzent, amikor Cordelia lapozott, de különben elégedetten dorombolt. Ő volt az egyetlen, aki osztozott vele ebben a súlyos ürességben.

Cordelia ironikusnak találta, hogy még az állat is boldogabbnak tűnt nála. Mégsem sajnálta érte a kis macskát. Mindent megtett érte, amit tudott.

Éppen egy különösen szellemes bekezdéshez ért, ami önkéntelen mosolyt csalt ajkára, amikor a szoba csendjét valami megzavarta.

A franciaágy lábánál először csak halvány vibrálás derengett a levegőben. A következő pillanatban az anomália kiteljesedett: az árnyak közül lassan örvényleni kezdett valami, ami a semmiből bukkant elő. A kavargó fényfolt áttetszően fodrozódott, majd mind erősebben halványlila izzásba váltott.

A lámpa fénye elhalványult a jelenség mellett. A lila ragyogás különös árnyalatot vetett a falakra. Hideg tónust vont a bútorokra, s furcsa, ismerős lüktetéssel töltötte meg a szobát.

Cordelia keze megállt a lapozásban, ahogy a fényfoltot figyelte. Ismerte ezt az energiát; nem először találkozott vele.

Lassan becsukta a könyvet, a párnára fektette, majd elnyomta a cigarettát. Kíváncsian, de óvatosan közelebb kúszott az örvénylő fényhez. Kezét kinyújtotta, ujjai már-már a pulzáló portál széléhez értek volna – ám mielőtt hozzáérhetett, a lila ragyogás egy utolsó villanással szertefoszlott. Nem maradt utána más, csupán egy apró papírdarab, amely hangtalanul hullott az ágyterítőre.

Cordelia meglepetten nézett rá. A fekete macska csak megemelte a fejét, mintha teljesen természetesnek találta volna, hogy portál nyílik a szoba közepén. Nyugodtan végignyalta a karját, majd elégedetten visszahanyatlott a pokrócra. Dorombolása szinte gúnyosan simult bele a csendbe.

Cordelia izgatottan kapta fel a papírt. Tekintetét rögtön magához láncolta a sötétvörös pecsét. A viaszba nyomott jelkép egyszerre volt komor és méltóságteljes: két kitárt, démoni szárny ölelt körbe egy kardot, melynek markolatát koponya formája zárta.

Ujjbegyével végigsimított a pecséten, majd óvatosan alányúlt. A viasz meglepően könnyedén engedett. A lap nesztelenül szétnyílt előtte, felfedve a gondosan megformált, cirádás betűkkel írt üzenetet.

Visszahúzódott az ágy háttámlájához, összekuporodott a puha takaró alatt, és mély levegőt véve nekikezdett az olvasásnak.

 

Gyönyörű, Tündérdémonom!

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára írtam neked. Emlékszel-e még rám, vagy nevem már rég a feledés homályába merült? Kétszáz év… felfoghatatlanul hosszú idő, mely alatt egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rád.

Bocsásd meg, amiért oly’ sokáig nem hallottál felőlem! Nem saját akaratomból tűntem el. De végre ismét alkalom nyílt, hogy elérjelek, ám nem tudom, meddig tart még erőm e kaput nyitva tartani. Talán ez az üzenet az első és egyben az utolsó is.

A démoni világ ismét háborúba süllyedt. Ezernyi légió élén állva kötelességem nem engedett lazítást vagy menedéket. Bármerre jártam, bármily’ vérontás közepette álltam, gondolataim mindig hozzád tértek vissza.

Bevallom: a halál közel járt hozzám. Egy szolgadémon áruló keze lándzsát döfött a szívembe, és a sötétség elragadott volna, ám akkor megjelentél előttem. Tüzes pillantásod, vérvörös ajkaid: ez elég volt. A halál nem vett birtokba engem; elűzted őt, amint mindig tetted, amikor a sötétség elérte volna a lelkem.

Mondd, kedvesem: gondoltál-e rám mind e hosszú idők alatt?

 

A szavak tőrként martak Cordelia lelkébe. Ujjai megremegtek a papír szélén, miközben tekintete újra és újra végigsiklott a sorokon. Amikor a „Bevallom: a halál már közel járt hozzám.” mondatot olvasta, jeges marok szorította össze a mellkasát. Egy pillanatra elakadt a lélegzete.

Lassan, erőltetetten fújta ki, majd szívta be a levegőt, igyekezve visszaszorítani a torkában gyülekező gombócot. Nem engedhette meg magának, hogy a könnyek elhomályosítsák a betűket – most nem.

Kétszáz év. Mintha egy örökkévalóság választotta volna el őket. A magány hideg, nyirkos árnyékként nehezedett rá nap mint nap. Most mégis ott lüktetett előtte valami élő ezen a vékony papírlapon. Az írás nem csupán szavakat rejtett: minden betű mögött ott vibrált az emlékek súlya, az el nem mondott vallomások és a múlt elveszett szépsége.

Mély levegőt vett, és csak akkor engedte ki, amikor készen állt folytatni az olvasást.

 

Esedezem bocsánatodért, amiért oly’ sokáig nem küldhettem semmit e szerény portálon keresztül. Ha kézzel fogható ajándékkal nem is szolgálhatok, engedd meg, hogy szavaimmal köszöntselek ezen a jeles napon: boldog születésnapot, kedvesem! Kívánom, az idő kegyes legyen hozzád, és még száz, sőt ezer esztendőt is megélj.

A harctér rettenetes. A kénköves bűz mindent átjár, a halál szaga beissza magát a földbe. Ezernyi démonom veszett oda értelmetlen viszályokban. A birodalom urai elveszítették a tisztánlátásukat; nem maradt más, csupán vak pusztítás. Örülök, hogy senkihez sem vagy már hozzá láncolva. Hidd el, könyörtelenül tépnének szét bárkit, aki az útjukba kerül.

Nemrég láttam megölni egy démongyermeket. Nem állítom, hogy megrendített volna. Ez a világ sosem adott teret a gyengédségnek. És mégis, miközben hallgattam a sikolyát, egyszerre felötlött bennem: lehetett volna az én fiam is. Egy másik életben, másik világban… talán az is lenne.

A káosz mindent felemészt. Nincs rend, nincs törvény. Csak a nyers erő, ami rombol, és eltapossa mindazt is, ami segíteni próbálna. Úgy viselkednek, mint az esztelen vadak: elvesznek, ölnek, tépnek; semmi sem maradt meg bennük, ami megkülönböztetné őket a fenevadaktól.

Bennem csak te tartod még a lelket, kedvesem. Immár négyszáz éve, talán több is. Régóta nem számolom a napokat; elmúltak a hajnalok és az éjszakák, semmi más nem maradt, csak a tűz lobogása és a feketeség.

Egyetlen szukkubusz sem érhet föl hozzád. Tudod, táplálkoznom kell, sajnálom, ha néha tudomást szerzel erről. Sohasem hazudtam neked, és most sem áll szándékomban elkezdeni. Az erőt csak így tarthatom meg, még, ha nem is fűlik hozzá a fogam, meg kell tennem.

De tudd, te vagy számomra a Pokol egyetlen valódi ékköve.

 

Bármennyire is nehéz volt, megállta, hogy bosszankodjon. Jól tudta, milyen áldozatokat követelt tőle a sors, és mennyi mindent kellett elviselnie. Nem róhatta fel neki azt, ami életben tartotta. Hiszen ha tehetné, ő maga adná neki az erejét – újra és újra, a végtelenségig. Nem érzett féltékenységet, csak azt a keserédes vágyat, hogy mellette lehessen. Hogy ő legyen az, aki elűzi az éhségét, aki megóvja a pusztulás szélétől.

Mégis, ahogy ujjai végigsimítottak a papíron, a szíve megtelt boldogsággal. Hiszen itt volt. A szavain keresztül, a gondolataiban. Érintés nélkül is körbefonta – a betűkön át. Végre ismét a kezében tarthatta az ő Hercegének levelét.

 

Nem tudom, meddig húzódik még ez a kegyetlen hadviselés ellenünk, de kitartok. Megtisztítjuk a Pokol minden szennyes szegletét, hogy visszaadjuk egykori fényét.

Ám nem csak sötét hírekkel szolgálhatok. Tudom, tested már nem tartozik senkihez, csak hozzám, most pedig elérkezett az idő, hogy lelked is végérvényesen az enyém legyen. Urad és gazdád kész lemondani róla; néhány kellemetlen ügyet kell még elrendeznem érte. Mindez csupán formalitás, számomra keveset ér, ha cserébe biztonságban tudhatlak.

Kérlek, légy türelemmel, csodás Tündérdémonom! Hamarosan ismét írhatok neked. Tudd, sosem feledlek. Bármi várjon ránk, bármilyen fájdalmat kelljen is elviselnünk, mindig hű férjed maradok.

Örök szerelmemet kínálom neked, most és mindörökké.

… a te Pokolherceged

 

A sorok végére érve könnyei megállíthatatlanul hullottak. Hűséges kis társa megmozdult a takaró szélén, majd nesztelenül az ölébe telepedett, mintha megérezte volna gazdája bánatát. Apró teste hozzásimult, és vigaszt nyújtott. Cordelia gyengéd, fültőnél végighúzott simítással hálálta meg a törődést.

A levelet gondosan összehajtotta, majd a fiókjában őrzött papírhalom tetejére helyezte. Eljött a nap, amikor ismét elmerülhetett szerelme soraiban – nem holt betűk között, nem távoli történetek lapjain, hanem a saját valóságából kiolvasva az érzéseket.

Pár órával később, miután elvégezte napi teendőit, könnyekkel áztatott arccal, mégis mosollyal az ajkán hajtotta álomra fejét.