Festett Hazugságok: 8. Lilian - Mi a francot csinálok?

 

Az ember sokszor csak vágyakozik. Az élet tele van megragadható lehetőségekkel, mégsem kapaszkodik beléjük. Vár. Önmagát kínozza azzal, hogy olyan dolgok után sóvárog, amik már nem lehetnek az övéi. És amikor végre megkaphatná őket… akkor félrenéz. Mert ami elérhetővé válik, az már nem kell neki annyira.

Arra riadtam fel, hogy a karom megrándult, és jeges valami érte a bőrömet. Minden imbolygott körülöttem. A testtartásom borzalmas volt, mintha valaki össze akart volna hajtogatni. Fáztam. Víz?

Kipattant a szemem, és azonnal rám tört a hányinger. Reflexből oldalra fordultam, és öklendezni kezdtem, de nem jött belőlem semmi.

Ahogy nagy nehezen felnéztem, fehér csempe, fehér fal vett körül. Minden vakítóan tisztának tűnt. Csak én nem.

– Mi a picsa? Lizi! – próbáltam kiáltani, de a hangom olyan rekedt volt, mint aki végigüvöltött egy rock koncertet.

Többször megköszörültem a torkom, és nagy nehezen lenyeltem a savanyú nyálat. Akkor tudatosult bennem, hol vagyok.

Elizabeth Greycorr képes volt a fürdőszobában hagyni. A kádba döntve, vizesen. Talán még le is hánytam magam. Ebben már nem voltam biztos. A szájszagom egy bűzös borz és egy négynapos állott pizza szerelemgyereke lehetett.

– Jézusom… – Majdnem megfulladtam a saját bukémtól.

Jobbnak láttam, ha újra megeresztem a vizet. Legalább valamennyire kimosom magamból ezt a fertőt. A maradék löttyöt inkább leengedtem, mielőtt belefeküdtem volna teljesen.

Szédültem, miközben lehámoztam magamról a ruhákat. Nem ment könnyen a mosakodás. A gyomrom keringőt járt, a tegnapi kávé mennyiség és a gin egymást kergették benne. Már, ha maradt még bennem bármi is. A kezem remegett. Az oldalam sajgott. Talán bevertem, de arra sem emlékszem pontosan.

Amint kész voltam, nagy nehezen kikászálódtam a kádból, és legalább háromszor mostam fogat, mire úgy éreztem, nem fogok megfulladni a saját leheletemtől.

A tükörben egy fáradt, elkenődött sminkes – bár azt sem tudtam, mikor került rám smink –, karikás szemű valaki bámult vissza. A hajam csomókban tapadt az arcomra, mint valami félresikerült horrorfilmben.

Összeszedtem magam, és imbolyogva, a falnak támaszkodva léptem ki a nappaliba.

A sötétítő elhúzva. A kanapé eltolva. A szőnyeg gyűrötten a földön. A kávézóasztalon egy kevés gin folyt szét, ami talán a festéket is feloldotta a fa lapjáról, mert gyanúsan tisztának tűnt a pocsolya alatt.

Talán majd feltakarítom. Vagy hagyom így, hogy emlékeztessen: ne igyál több alkoholt!

A telefonomat a földön találtam meg. Semmi értesítés, sem hívás. Egy pillanatra csalódottan felsóhajtottam, de amikor ránéztem az órára, csak felnevettem: 04:23.

– Akkor ma sem alszom túl sokat – motyogtam, és belenéztem a mobilomba jobban.

Abban a másodpercben sikítófrász kapott el, amikor megláttam az üzenetek között azt, amit Apucinak küldtem.

– De ki a faszo… Ne! Ne! Atyaisten, mit csináltam? – Két kézzel a fejemhez kaptam, mikor leesett, kit takar az a név.

Hasogatni kezdett a kobakom. A szívem kalapált. A gyomrom utolsó maradéka is fel akart jönni a pániktól – vagy a másnaposságtól, vagy az aznaposságtól, már nem tudtam. Le kellett ülnöm, különben előre borulok, mint egy kuglibábú.

Forgott a szoba. Megcsapott a gin émelyítő, epres illata. Nagyot nyeltem, hogy visszatartsam, ami kikívánkozott.

– Oké… ne aggódj, Lil. Csak egy részeg üzenet. Nem csináltál semmit. Takaríts ki, igyál egy kávét… nyugodj meg!

Próbáltam magam győzködni, de minél tovább beszéltem, annál élesebben hasított belém a fájdalom. Először gyógyszert kellett szereznem. A kávé ráér. Vagy inkább víz. Rengeteg víz.

Egy emelettel felettem, hajnalban kelt Tom – akit én csak kőműves Tomnak hívtam. Megszólalt az idegesítően kattogó goa zene. Máskor nem zavart, de most azt hittem, le fogja tépni a fejem a basszus. Valamivel el kellett nyomnom a dübörgést, úgyhogy benyomtam a telefonomon a Velinbourg NetRádiót. Hátha hallok valami értelmeset, ami nem akarja széthasítani a koponyámat.

Pont jókor kapcsolódtam be a reggeli adásba.

– Kellemes szép hajnalt a korán kelőknek! A nevem Lena Darnell, és ez itt a Velinbourg Kép-telen adása. Élőben jelentkezünk egy különös helyzettel. Ma megpróbáljuk a félelmet a nevén nevezni… és talán megérteni is – szólalt meg egy lágy, kellemes női hang.

Már ismertem. Lena tényleg jó rádiós volt. Sokszor ájultam be órák után az adását hallgatva. Most is fülelni kezdtem, miközben lassan, óvatos mozdulatokkal nekiálltam összepakolni. Odafent végre elcsitult a goa is. Halleluja!

– Itt ül velem a stúdióban két kiváló vendégünk, akik megpróbálják megfejteni: ki is valójában Callor Mortem…

Felkaptam a fejem. Rossz ötlet volt. Megbillentem, az egyensúlyom kis híján elillant. Callor Mortem. A neve egyre többször bukkant fel a hírekben. Ha jól emlékszem, már a hatodik áldozatnál tart.

A művészetis diákok és tanárok rettegtek. Volt szó arról is, hogy lezárják az oktatást ideiglenesen, de végül az igazgató és a rendőrség úgy döntött: marad minden a régiben. Én, mentorként, bejáratos voltam a nagy irodába, így fél füllel elcsíptem egy beszélgetést. Állítólag titokban kamerákat is felszereltek néhány olyan helyre, ahol korábban eszükbe sem jutott volna.

– ...művészetpszichológus, valamint Dr. Loarant Black kriminálpszichológus, profilozó. Jó reggelt! – folytatta Lena.

Az első nevet nem hallottam rendesen, úgyhogy közelebb léptem a telefonhoz, és rápillantottam a címre: Beszélgetés Dr. Iren Halbrecht és Dr. Loarant Black pszichológusokkal. Iren neve ismerősen csengett. Két hónapja tartott nekünk egy vendégórát, de már arra sem emlékeztem, miről.

Közben az egyetemi üzenetjelző is ott villogott a képernyő bal felső sarkában, de nem érdekelt. Hallgatni még ment. Válaszolni? Esélytelen. Agyilag zombi voltam.

– Jó reggelt vagy inkább borzongást? – szólalt meg egy mélyebb tónusú női hang. Azonnal felismertem Halbrechtet. Juhé, nem is vagyok annyira szétcsapva!

– Jó reggelt, és a hallgatóknak is. Igen sötét tónusban gondolkodunk ma – érkezett a válasz egy furcsán orrhangú nőtől.

– Önök szerint mi késztet valakit arra, hogy halált komponáljon, mint festményt? Dr. Halbrecht? – kérdezte Lena.

– Callor Mortem nem gyilkol, hanem alkot – kezdte Halbrecht csendes magabiztossággal. – Ijesztő, de a motívumai ismerősek a művészet történetéből. Memento mori, önarcképek, performanszművészet. A gyilkos vizuális történetmesélő, aki a halált esztétikai aktussá emeli. Mintha azt mondaná: így festem meg az utolsó pillanatod.

– És ön szerint, Dr. Black? – hallatszott Lena enyhén kétkedő hangja. – Ez nem túl költői egy mészárosra?

– Ez önigazolás, nem művészet – felelte Black száraz, kissé fojtott indulattal. – A pszichopata nem attól lesz művész, hogy temperát ken az áldozatára. Ez az ember egy nárcisztikus, rituálékba kapaszkodó, kontrollmániás. Azt akarja, a város ne csak féljen a gyilkosságoktól, hanem attól is, hogy nem érti, amit lát. Ez a valódi fegyvere: a zavarodottság.

Még a rádi néha recsegő hangján keresztül is hallottam, mennyire felhúzta Iren válasza ezt a profilozót. Érdekes volt. Mindig azt hittem, hogy a kriminálpszichológusok kicsit maguk is hasonlítanak a pszichopatákra. Végül is… bele kell látniuk egy gyilkos fejébe, nem?

Ahogy folytatódott az adás, nem álltam le a pakolással, csak néha, amikor előre kellett hajolnom. Megittam egy fél flakon vizet, aztán letöröltem a kiömlött gint az asztalról. Komolyan elszomorodtam egy pillanatra. Micsoda pocsékolás! De már sokkal jobban voltam. Még egy aszpirint is találtam, amit azonnal bevettem. A maradék italt inkább a hálóba vittem, és eldugtam. Átkozott pia!

– De nem lehet letagadni a koherens vizuális nyelvezetet – folytatta Halbrecht higgadtan, mikor visszatértem. Nem tudtam, miről maradtam le, de így se sokat értettem az egészből. – Mindegyik áldozat fest. Mintha a gyilkos azt akarná: lásd magad utoljára teremtőként. Még ha az élet vége is ez, a kezében tartja az ecsetet. Ezt hívjuk posztmortem autonómiának.

Leültem, hogy végre nyugton hallgassam a beszélgetést. Iren hangja meglepően lágy volt. Mintha a mellette ülő pszichológus csak egy ingerült gyerek lenne. Nem tűnt a legjobb ötletnek összeereszteni két ennyire különböző személyiséget, de Lena mindig szeretett provokatív témákat feszegetni, minél eltérőbb vendégekkel.

Igyekeztem figyelni, de úgy éreztem, valamit kihagyok. Valahol az álom és a valóság mezsgyéjén lebegtem. A szemem lassan leragadt.

– Vagy csak el akarja hitetni, hogy az áldozat kezében volt – szólalt meg Dr. Black. – Klasszikus manipuláció. Mint amikor egy elkövető öngyilkosságnak álcáz egy gyilkosságot. Csak itt egy bábszínházra futja neki. A háttér a díszlet, az ecset a madzag.

– Van bármi esély rá, hogy ez valamiféle kritika? A művészvilág, a közönség, a fogyasztói kultúra felé? – kérdezte Lena.

Majdnem elnevettem magam a kérdésén. Bár nem szivárgott ki túl sok minden a sajtóba arról, milyenek voltak a helyszínek, azt meg kellett hagyni: Callor Mortemnek volt stílusa. Egyszerre op-art és szürrealista. Igaz, túl sok volt a vér, de hát… egy jó festő mindig bőkezűen bánik a festékkel, hogy legyen miből válogatni. Legalábbis anyám ezt tanította, mikor hét évesen úgy döntöttem, minden színt a kádba öntök, és megfürdök a festékben.

Még a végén megértem a gyilkost. Szerintem rohadt fáradt vagyok.

– Teljes mértékben – felelte Halbrecht csendesen. – Callor Mortem megalkotja a végső produktumot: az embert, aki önmaga tárgyává válik. Ő nem csak gyilkol. Kurátorként működik.

– Vagy csak arra használja a művészet nyelvét, hogy senki se vegye észre az emberi rémületet a kép mögött – sziszegte Dr. Black. – Aki ilyen hideg kivitelezéssel állít fel egy testet, az nem alkot. Az uralkodik.

Valahol teljesen elvesztettem a fonalat a rádióhallgatásban. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és fogalmam sem volt, kitört-e közben a rádiós világháború.

Arra riadtam fel, hogy a nyakam görcsösen megfeszült. Színes foltok úsztak a szemem előtt, mikor újra felcsendült Lena hangja. Még mindig tart?

– Egy utolsó kérdés – hallottam félálomban. – Szerintük Callor Mortem hallgatja ezt a műsort?

– Ha hallgatja, már megvan a véleménye rólunk, és beépíti a következő művébe – felelte Halbrecht.

– Ha hallgatja, most jegyzetel... és mosolyog – tette hozzá Dr. Black.

Akaratlanul is megforgattam a szemem. Remek. Tehát tényleg belealudtam, ha már a búcsúköröknél tartanak.

– Ez volt a Velinbourg Kép-telen – szólalt meg végül Lena. – Vigyázzanak magukra, és legyen szép napjuk! Ne feledjék: ha festékszagot éreznek ott, ahol nem kellene... talán már önök is a vásznon vannak.

Ha nem fájt volna minden porcikám, homlokon csapom magam. Lena meg az ő költői búcsúi...

Fogalmam sem volt, mennyit szunyókáltam, de ideje volt összekaparnom magam. A fejem már nem fájt. Meglepően jobb állapotban éreztem magam, mint eleinte, mikor felkeltem. Az órámra pillantottam: 05:17. Nem is aludtam sokat.

Odaléptem a sötétítőhöz, hogy félrehúzzam, és beengedjem a hajnal első sugarait – már amennyi eljutott az ablakomig –, de ahogy elmozdítottam pár centit, csak tátottam a számat.

– Atya... isten... – pislogtam döbbenten.

Dominic lakása félhomályban úszott. Az ablak előtt állt, meztelen felsőtestét megvilágították a magasba nyúló utcai lámpák. Nem viselt se inget, se pólót. Kidolgozott, szálkás formái voltak. Az a fajta, akiről nem mondaná meg az ember, hogy fél kézzel a hóna alá kap valakit.

Egy dolog zavart csak a kilátásban: Elizabeth mozgó feje. Ugyanis a férfi előtt térdelt, meztelenül, háttal az üvegnek, és olyan beleéléssel szopta, hogy nyelnem kellett egyet.

A látványtól vagy sokkot kaptam, vagy szívrohamot. Nem tudtam eldönteni. Farren pedig észrevett. Képtelen voltam újra elhúzni a függönyt. Úgy mosolygott rám, mintha valami mocskos dolgon kaptam volna rajta, és nagyon is élvezné.

Beletúrt Liz hajába, magára rántotta. A torkomban éreztem, milyen fullasztó lehetett. Szabad kezével megtámaszkodott az üvegen. Nem eresztette a tekintetemet. Én pedig nem hátráltam, nem menekültem el. Legyökerezett a lábam. A vérnyomásom az egekig szökött. A fülemben dobolt a szívverésem hangja.

Ott tartotta Lizi fejét. Láttam Dominic karján a kidagadó ereket. Keményen téphette a haját, mert Lizi, az ujjaival görcsösen kapaszkodott a férfi combjába. Egy pillanatra sem nézett félre, csak lassan mozdult a szája. Nem értettem, mit mond, de amikor a csípője előrelendült, már sejtettem, miről lehetett szó.

A fejemben visszhangzottak a szavai: „Szopj... keményebben!” Pedig talán nem is ezt mondta. Nem érdekelt.

Megrogyott a térdem. Belemarkoltam a sötétítő anyagába. Éreztem, mennyire felkavart a látvány. Egy percig sem jutott eszembe, hogy csak egy szál törölközőben állok – egészen addig, amíg le nem csúszott rólam.

A testem automatikusan mozdult. Nem gondolkodtam. Csak figyeltem Dominic pimaszra húzott vigyorát, a csípőjének lassú, kimért mozgását.

Hátrafeszítette Lizit. El akartam ugrani az ablak elöl – nehogy meglásson –, de csak félre döntötte a fejét, mintha egyenesen nekem szólna a műsor. Dominic magára markolt, majd megpaskolta Elizabeth arcát vele. Talán a csattanásoktól rándulhatott össze barátnőm teste, mert finomságról szó sem volt.

Az ajkamba haraptam. Sosem csináltam ilyet. Nem kukkoltam még senkit, és nem képzeltem el magam ilyen jelenetek közepén. Mégse vittek a lábaim arrébb. Nem mozdult a kezem a sötétítő elhúzásáért. Valahol, mélyen magamban látni akartam.

A következő mozdulattól kirázott a hideg. Elkapta Lizi torkát, és gond nélkül felhúzta a földről. Nekinyomta a hátát az ablaküvegnek. Tökéletesen kivehettem Elizabeth fekete, kecses démonszárny-tetoválását, ahogy feszült rajta minden izom.

Rámarkoltam a mellemre. Dominic akkor szakította el a tekintetét rólam. Fogalmam sem volt, mi történhetett, de Lizi kézzel-lábbal kapálózni kezdett, aztán egy méretes tenyér simult a combja alá, és felhúzta a bal lábát. Kapkodtam a levegőt, görcsösen szorítottam a saját bőrömet.

Istenem, mit művelek? Menj már el az ablaktól! Próbáltam unszolni magam, hogy forduljak el, hogy ne nézzem tovább. De képtelen voltam megmozdulni. Csak az járt a fejemben: mindjárt elmerül a kőkemény farka a barátnőmben.

Felsértettem az ajkamat, olyan erősen haraptam rá. A vérem fémes íze azonnal szétáradt a számban. Szabad kezemmel végigsimítottam a bőrömön. A tenyerem alatt sorban jelentek meg a libabőr apró pöttyei.

Felnyögve borzongtam bele, mikor Dominic, minden finomkodás nélkül belevágta magát Lizibe. Azt hittem, megfulladok.

Még a két üvegen keresztül is hallani véltem a gyönyör elfojtott sikolyát. Felkötött fekete hajától tisztán láttam, mennyire szorítja őt. Ahogy óvatosan közelebb hajoltam – mintha ettől bármit jobban láthatnék –, csak Dominic elfehéredő ujjait vettem ki, amikkel rátapadt a nyakára.

Aztán elengedte Lizi lábát, és a lány szájára tapasztotta a kezét, amitől a lába csak – mint egy rongybaba darabja –, az üvegnek ütődött.

Farren újra rám nézett. Egyenesen vizslatott. A combomba martam. Nem, ezt nem élvezhetem ennyire! Nem akarhatom ennyire! De ott akartam lenni. Lizi helyében.

Megcsíptem a mellbimbómat. Hátha a fájdalom majd eltompít annyira, hogy végre el tudjak szakadni a látványtól, de az apró, sajgó érzéstől csak felnyögtem. Lehunytam a szemem. Próbáltam elképzelni, hogy én vagyok az üvegnek szorítva, engem tart vasmarokkal. Izzott az egész testem. A vérem a fülemben zubogott. A nyelvemmel a fogaimat, ajkamat simogattam.

Amikor újra felpillantottam, Dominic olyan vággyal nézett rám, hogy egyszerűen nem bírtam tovább. A lábam közé csúsztattam a kezem. Finoman dörzsöltem magam, miközben remegő kézzel megtámaszkodtam az ablakkereten. Ziháltam. A fejem zsongott a gondolatoktól. Egyszerre gyűlöltem és imádtam az egészet. Megszédültem a rengeteg érzelemtől. Feszültem, mint egy felajzott íj.

Dominic minden mozdulatánál láttam Lizi hátát összerándulni. Olyan erővel kefélte, talán még holnap is fájdalmakkal jár majd neki.

Annyira rég nyúltam magamhoz, hogy már majdnem elélveztem, amikor megszólalt a telefonom ébresztője. Nagyot ugrottam, és reflexből berántottam a függönyt.

A fülem sípolt. A szívem zakatolt. A látásom homályosnak tűnt, de betudtam az alkohol maradék hatásának. Remegve rogytam térdre.

– Mi a franc? – motyogtam, miközben a tenyerembe temettem az arcomat. Mérhetetlen szégyen telepedett rám. A sírás kerülgetett.

Annyira ki voltam éhezve az érintésre. A féltékenységen túl majdnem végignéztem, hogyan dugja meg a szomszédom a legjobb barátnőmet. Mindezt úgy, hogy Dominic engem nézett közben végig.

Igyekeztem minden maradék méltóságomat felkaparni a földről, de remegtek a lábaim. Próbáltam nyugtatni magam. A kezemet a mellkasomra szorítottam, és mély levegőt vettem. Be és ki. Be... és ki.

Némán ültem még egy darabig a padlón. A telefonom egy idő után talán abbahagyta a csörgést, szundira rakta magát, vagy csak egyszerűen megunta a rám várakozást.

– Az a függöny ott marad. Úgy... örökre – emeltem fel a fejem, hogy alaposan megnézzem azt a szerencsétlen anyagot.

Egy egészen apró, kétségbeesett remény szorított belülről, hátha majd magától félre libben. Akartam látni Dominic arcát. Vajon engem képzel Lizi helyébe?

– Jaj, te jó ég, ilyenre ne is gondolj! Hogy lehetsz ennyire féltékeny a barátnődre egy dugás miatt? – róttam meg magam néhány arccsapással kísérve. De hiába. Azonnal bevillant az a szépen ívelt, vaskos fasz. Nem volt különösebben hosszú, cserébe biztos voltam benne, hogy Liz állkapcsa is ropogott tőle, ahogy próbálta kinyitni a száját.

– Na jó, elég volt! – kiáltottam magamra. Szerintem teljesen elmentek otthonról nálam.

Felpattantam. Azonnal megszédültem, de az asztalba még sikerült megkapaszkodni. Lassú, óvatos léptekkel indultam a háló felé, hogy végre felöltözzek.

A másnaposság elillant, amint megláttam őket. Legalább már azzal nem volt annyi bajom. Be kellett mennem órára. Már nem húzhattam tovább az időt... pedig még egy-két perc, és talán jó napom lett volna.

Elszöszmötöltem egy jó ideig. Rendbe raktam magam egy gyors mosdással, ne tocsogjak fél napon keresztül, és átfésültem a hajam. Felpakoltam az arcomra egy leheletnyi sminket, hogy ne látszódjon az éjszakai tivornyázásból fakadó fáradtság se annyira.

Már épp öltöztem, amikor megszólalt az ajtócsengő tompa, suta hangja.

Ne... ugye nem ő?