Festett Hazugságok: 7. Dominic - Rossz kislány, ügyes kislány

 

Az ember gyakran feszegeti a saját határait: kitartás, erő, hatalom, vágy. Mindig meg kell küzdenünk valamelyikkel az életben. De egy dolog képes igazán maga alá gyűrni még a legkitartóbbakat is: ha mindent megkap, és akármit megtehet. A hatalom még a legszentebb embert is megrontja.

Az üzenetváltás számomra semmit sem jelentett. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem inkább azért, amiért másképp gondolkodtam Elizabeth személyével.

Elizabeth Greycorr tökéletes modell a festők számára. Gyönyörű, akár egy görög istennő. A vonásai nem lágyak, hanem élesek, szinte férfiasak, mégis van bennük valami finom báj, amitől az egész lénye sugárzóan fényessé válik.

A legtöbb férfi lábat csókolna neki, ebben biztos vagyok. De ő belülről pontosan olyan üres, mint amilyen isteni a külseje. Egy butus, fiatal lány, aki még önmagát keresi, és ezért bármit hajlandó megtenni.

Nem a legszelídebb személyiség. A legtöbben csak a felszínt akarják belőle, ami pont elég egy csajos estére vagy egy élvezetes éjszakára. A szülei számára aligha lényeges. Igazi barátai nem nagyon vannak. Lilian pedig, sok esetben menekül előle az alkoholmámorba.

Elizabeth a saját szobájának magányában sokat sír. Üvöltve hallgatja a zenét és sminkkel, hogy jobb kedvre derüljön. Mindent szétpakol, összerendez. Kényszeresen precízen hajtogatja a ruhákat. Egyetlen ránc sem maradhat rajtuk. Felületes, átlátható, de tökéletes szépség. Pont ezért jó alap ahhoz, hogy egy férfi megismerje a könnyű nőket. Elizabeth pedig pontosan az a fajta, aki egy szép szótól is könnyedén széttárja a lábait, rosszabb napokon akár a pénztárcáját is.

Figyeltem őket. A függöny ugyan nem volt behúzva, de oldalról is mindent láttam. Nem kellett, hogy észrevegyenek.

Miután megvolt az a néhány burkolt üzenetváltás Elizabeth-el – amit akartam –, úgy döntöttem, átöltözöm. Fontos, hogy jó benyomást keltsünk egy hölgyben. Még akkor is, ha a végén nem úrinőként fog viselkedni. A sikolya pedig ki tudja, miért szakad majd fel az ajkairól.

A fiatal lányok túlságosan is bizakodóak. Azt hiszik, övék a világ. Pedig fogalmuk sincs róla, milyen gyorsan és könyörtelenül kebelezi be őket a valóság.

Mindent elrontott a média. A szépeket piedesztálra emeli, a kevésbé csinosakat leértékeli. Pedig a különbség nem mindig ott van, ahol látszik. Soha nem állítottam, hogy a dekoratív nők nem lehetnek intelligensek, de valami furcsa betegségként terjed: ahogy nő a szépség, úgy csökken az ész. Talán a túl sok toxin, amit magukra kennek. Ki tudja? Én mindig az igényes természetességet részesítem előnyben.

Ingatva a fejem, a tükör elé álltam. Precíz, begyakorolt mozdulatokkal fontam meg a nyakkendőt, majd a nyakamig húztam. Szerettem, ha valami selymes, mégis szoros anyag feszült a torkomnak.

Ezüst mandzsettagombjaim megcsillantak a kézfejemnél, ahogy átfésültem a hajam. Az arcom frissen borotvált volt. Bár jobban kedveltem a borostát vagy a rövid szakállat. Elizabeth stílusát elnézve, valószínűnek tűnt, hogy a simára csiszolt férfiakat kedveli.

Még előre gondolkodva rendeltem egy szál vörös rózsát, amit a konyhaasztalra helyeztem, miután meghozta a futár. Azóta ott feküdt, egy jól időzített gesztusként.

Miután elkészültem, úgy döntöttem, megmutatom magam. Hadd csalogassam még közelebb Elizabeth tekintetét. De ő nem volt sehol. Helyette a kócos szőkét vehettem szemügyre.

Egy ideig csak álltam és figyeltem Lilian ügyetlen próbálkozásait a telefonjával. Egyszerre volt nevetséges és meglepően édes. Többször is azt hittem, beveri a fejét az asztalba, vagy elkenődik a padlón. De valami ismeretlen erő – talán egy gyakorlott, alkoholista őrangyal –, mindig visszarántotta az utolsó pillanatban.

Amikor az ablak elé térdelt és rám nézett, oldalra billentettem a fejem. A tekintete teljesen homályos volt. Részeg és zavart. Volt egy énem, aki azonnal nekipréselte volna az üvegnek. A másik inkább elfenekelné, amiért úgy viselkedik, mint egy elkanászodott gyerek.

Ellentétek mozogtak bennem. Élvezet és düh. Hatalom és kíváncsiság.

Nagyon sokáig pötyögött valamit a telefonján. Koncentrálás közben kidugta a nyelvét, amit beleakasztott a kissé hegyes szemfogába. Nem tudtam megállni mosoly nélkül. Valami abban a mozdulatban túlságosan is ártatlan volt, ahhoz képest, ami utána jött.

Megrezzent a zsebemben a telefon. Azonnal érte nyúltam, hogy elolvassam mit is üzent:

Ismeretlen szám:
Szia, apuci! Lennék a te rossz kislányod.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen alkoholos befolyásoltság mellett, képes lesz helyesen leírni bármit is. Az első gondolatom az volt, elrakom a mobilt, és elsétálok az ablaktól. A másik: megmutatni neki, milyen kemény tud lenni az a férfi, akit apucinak mert nevezni.

Felnéztem a készülékből. Abban a pillanatban felrántotta a pólóját.

Az üveg hideg volt. A mellei kerekek. A mozdulata vérserkentően pimasz. Ösztönös. Vadul kívánatos.

A gerincemen végigfutott a forróság. Mintha meggyújtottak volna belülről. Feszülni kezdett a nadrág rajtam. Mondtak sok mindent rólam – a szüleim, orvosok, nők. Hogy mi hiányzik belőlem. De a vágy? Az nem tartozott ezek közé. Csak a célponttal kapcsolatban voltam némileg válogatós.

Negyvenegy évesen pontosan tudtam, mikor kell kapaszkodni. Most kell.

Az ablak kilincsére markoltam, hogy ne induljak el. Ha kopogtatnék, nem lenne visszaút. Akkor olyan dolgokat mutatnék neki, amitől a részeg, rossz kislány, engedelmes angyallá válna.

Még összepréselve is látszott, mennyire hideg az az üveg. A mellbimbója finoman előre meredt – pont úgy, mint a lépcsőházban. Nem volt teljesen egyforma, ahogy az arca sem. Ettől vált érdekessé. Tökéletlen szépség, amit formára lehet csiszolni. A saját akaratom szerint.

Túl sokáig próbáltam meg jó életet élni. Most rosszul teszem, de legalább élek. A bűn ehhez csak fűszer. És ő lesz az én gyönyörű bűnöm.

Úgy vigyorgott, mint akinek végleg elmentek otthonról. A nagy mennyiségű alkohol hatása tökéletesen látszott rajta. Ételt egyszer sem láttam magához venni, így nem csodálkoztam, hogy ilyen könnyen kiütötte magát.

Nem figyelhettem túl sokáig az attrakcióját. Megjelent mögötte Elizabeth. A tekintete szikrázott a dühtől. Rám nézett. Én pedig – mint aki nem ért egy szót sem az egészből –, vállat vontam. Jól láthatóan. Nem is próbáltam rejteni a közönyömet, amit főként a fekete hajú miatt éreztem.

Sejtettem, hogy írni fog. A mobil már a kezemben volt.

Megfogta a barátnőjét, határozottan lehúzta a pólót a helyére. A kerekded mellek eltűntek. A két telefon a földre hullott, de Elizabeth máris felkapta a sajátját. Bevonultak a lakás mélyére – valószínűleg a fürdőbe. Lilian hadonászott és ellenkezett. Alig bírtam visszatartani a nevetést.

Még pár percig csendben figyeltem a lakást. Aztán jött az üzenet, amire számítottam:

Elizabeth:
Sajnálom. Lil nagyon kikészült. Lehet, hogy pár percet késni fogok…

– Igen, pontosan ezt vártam – pillantottam az órára. Még tíz perc volt hajnali háromig. Visszaírtam neki:

Dominic:
03:00. Ne késs!

Kíváncsi voltam, mennyire hajthatatlan az irányomba. Mit lép, ha nem adok engedményt?

Elraktam a telefont. Felkaptam a méretes esernyőt, a fekete szövetkabátot a vállamra terítettem. A rózsa maradt utoljára.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, halkan sétáltam lefelé. Az évek megtanítottak az óvatosságra. Nem akartam felverni a szomszédokat. A bűn már így is ott ült a levegőben. Nem kellettek hozzá figyelő szempárok.

Odalent a kapuhoz léptem, hogy kinézzek az időre. Még esett, de már nem úgy, mintha dézsából öntenék. Egy fiatal lánynak tökéletesen romantikus helyzet. Nekem pedig kényelmesebb. Az ilyen nyirkos éjszaka meglágyítja a női lelkeket.

Még két perc volt háromig, amikor egy hangos ajtócsapódás dörrent a bérházban. Cipőkopogás. Aztán Elizabeth Greycorr bukkant fel a lépcsőfordulóban. Zilált volt, kipirult. A tekintetében ott égett az elfojtott düh.

– Itt vagyok. Nem késtem – mosolyodott el. Kényszeredett volt. Túl fegyelmezett. Kivillantak a fehér fogai. Drága lehetett megcsináltatni.

Látszott mennyire feszült. Nem akartam rákérdezni, felesleges is lett volna. Pontosan tudtam mitől van és csak jobban érdekelt, mit hozhat az este még.

A hátam mögött tartottam a kezem. Csak az esernyő nyele lógott ki. Közelebb léptem. Ideje volt elkezdeni a játékot élesben.

– Örülök, hogy sikerült hamar rendezni a hölgyeményt – jegyeztem meg halkan.

Lehajoltam hozzá, és egy csókot nyomtam az arcára. Nem voltam tolakodó. Inkább megjátszottan bensőséges. Sajnálkozó arcot vágtam, mintha osztoznék a gondján. Pedig nem így volt. Ezután előhúztam a rózsát, mint egy bűvész a nyulat a kalapból.

– Ezt annak a csodás nőnek, aki túlélte a részeg barátnőjét – fűztem hozzá egy szoros, pimasz mosollyal.

A legtöbb ember észre sem veszi, ha hazudnak neki. Legyen szó szavakról, gesztusokról vagy érzelmekről. A túlfűtött lányok pedig… már a lehetőségtől elveszítik az éberséget. Ha megkapják, amit remélnek, nem kérdeznek semmit. Csak sodródnak.

Számomra olyan természetes volt az érzelmek eljátszása, mint másnak a levegővétel. Volt benne gyakorlatom.

Elizabeth meg se bírt szólalni. Láttam, ahogy az ajkai résnyire nyílnak, miközben reflexszerűen levegőt vett. Elég volt egy jól időzített pillanat, és már el is veszett a rózsa látványában. Nem sok úriemberrel találkozhatott eddig. Ez megkönnyítette a dolgom.

– Azt hiszem, nagyon ki lehet már a nemlétező fasza is. Ráfért egy kis ital. Mondjuk, nem gondoltam, hogy ennyit fog piálni és bebaszik. Csak beszélgetni akartam volna… de az epres gin teljesen megré… – Igyekezett szabadkozni, megmagyarázni a kellemetlen helyzetet.

Úgy belelendült a locsogásba, mint egy kisiskolás a nap végén. Talán a fél életét is elmondta volna, ha nem fojtom belé a szót.

Egy gyors mozdulattal kaptam el a tarkóját, és magamhoz rántottam. Csak annyira hajoltam le, hogy még ne csókoljam meg, de a szám finoman hozzáért az övéhez. Éreztem a leheletében a mentol szúrósságát, a bor fanyar szagát. Kellemetlen volt, de visszanyeltem, amit mondtam volna. Néha el kell tűrni azokat a dolgokat is, amik kényelmetlenül érintenek egyébként.

Végre elhallgatott. Egész éjszaka egy helyben toporogtunk volna, ha hagyom tovább beszélni. Forró levegőt éreztem az arcomon, mikor felsóhajtott. Kislányos pír kúszott fel az arcára. A lépcsőház félhomálya sem tudta elrejteni előlem.

– Sokkal jobban érdekel, kegyed, milyen helyre menne szívesen… mint a barátnője alkoholmámoros meséje – suttogtam az ajkai közé.

Reszketett a kezem között. Egy rövid pillanatra elvesztette a testének súlyát. Megrogytak a lábai. Aranyos.

Sose voltam az a fajta, aki kedveli, ha publikus helyeken térnek a lényegre. Vagy legalábbis arra, amit én lényegnek nevezek. De most meg kellett tennem.

– Va-van egy park… két háztömbnyire innen, és… azt hiszem, az talán, önnek, is tetszene… Farren úr. – Olyan kéjesen ejtette ki a nevemet, mintha valami mocskos szó lenne.

Az elakadó mondata és a bizonytalan hangja nem váltott ki belőlem semmit. Könnyebb lett volna egyszerűen eltolni magamtól és otthagyni.

Amikor hirtelen megnyalta az ajkamat, felmordulva elhúztam a fejem, és őszinte, gonosz mosollyal jutalmaztam. Minden bizonnyal fogja még a nyelvét olyan dolgokra használni, amit kedvére nyalhat. Ha megmarad a szájában.

– Tökéletes választás. Jöjjön, kisasszony – nyújtottam felé a karomat.

– Köszönöm a rózsát. – Elvette a virágot, amit felé tartottam. Erősen szorította magához. Kár, hogy már megszabadították a tüskétől.

Nem túl visszafogottan karolt belém, szinte már birtoklón. Egy darabig nem szólt. Nem bántam. A felesleges beszédet sosem kedveltem. Az emberek mintha attól félnének, hogy ha hallgatnak, eltűnnek.

Miután kiléptünk a szitáló esőbe, hozzám simult, mint aki fázik. Még reszketett is. A ruhája alapján ezen nem csodálkoztam. Gáláns lovagot kellett játszanom. Kinyitottam az esernyőt, a kezébe adtam, majd levettem a kabátomat, és óvatosan a vállára terítettem.

– Nem szeretném, ha megfázna, szép hölgy – tettem hozzá egy ártatlannak szánt mosollyal.

– Igazán nem lett volna szükséges, de… köszönöm – nézett fel rám. A szemében ott volt a vágy és a hálás csillogás.

Sosem értettem, miért nem lehet egyszerűen kimondani: „Fázom. Elkérhetem a kabátod?” A körülíró beszéd számomra mindig olyan volt, mint tűszúrás a fülbe. Természetesen használnom kellett, hogy ne lógjak ki a tömegből.

A helyzet mindig meghatározza, hogyan beszél az ember. De a végén úgyis hozzám igazodnak. Kivéve, ha épp én akarok valamit.

Az évek során megtanultam, melyik jel mit jelent. Többnyire pontosan tudtam, mit akar egy nő, még ha nem is mondja ki. De még nekem is akadtak megkérdőjelezhető pillanatok.

– Nem tesz semmit. Szeretek odafigyelni a partneremre… és minden kívánságára – jegyeztem meg, rájátszva a kis játékára.

Mélyen elpirult. A tekintetét is elkapta. Kivettem a kezéből az esernyőt, vissza nyújtottam a karomat, majd lassan elindultunk. De nem hagyhattam, hogy csendben teljen az éjszaka, akármennyire is jobban élveztem volna. Nem ezért jöttem.

– Mondja csak, kedves… ön nagyon fiatal. Szinte már arcpirítóan. Mennyi idős, ha szabad tudnom? – kérdeztem mézes-mázos hangon.

Azt mondják, egy nőtől nem illik ilyet kérdezni. Mégis megtettem. Számomra Elizabeth nem volt nő. Nem az az „igazi” nő. Sokkal jobban értékelem, ha nehezen kapható. Ha tudja, mit akar. Ha elfogadja, hogy a világ nem szép és nem barátságos. Kedvelem az erős nőket. Élvezetesebb megtörni őket.

Hogy mit tartok igazinak? Nem az anyaságot vagy a modell szépséget. Csak azt, ha nem hazudik önmagának.

– Igazán tegezhetne, Farren úr. Nem vagyok olyan fiatal, mint amilyennek kinézek – nézett fel rám. – Huszonkettő. Liliannel egy napon születtünk. Talán ezért is vagyunk jóban, bár nagyon különbözünk.

– Tehát zsák a foltját – jegyeztem meg egy őszintébb mosollyal.

Tizenkilenc év korkülönbséggel, igencsak más nézetekkel rendelkezem, mint ők. Bár a fiatalok is nagyon értelmesek, intellektuálisak tudnak lenni, ha megfelelő környezetben nevelkedtek. Azt tudtam, hogy manapság nem sok idősebb próbálja megérteni a fiatalabb generációt – persze akad azért kivétel. Furcsának, rohanónak látszódnak, miközben sokkal elveszettebbek, mint amilyennek tűnnek. Pont azért, mert a körülöttük élő világ már túlságosan sokat vár el tőlük.

A rózsát forgatta a kezében. Láttam a zavart a tekintetében. Édes volt. Továbbra se voltam képes úgy reagálni, mint egy átlagos férfi, hiába játszotta a szende lányt. Mások talán a lába elé borultak volna. De én nem vagyok azok a mások.

Elkanyarodtunk az aluljáró felé. A neonfények vibráltak. A lámpák kattogtak, néhol kihunytak. Víz cseppent valahol, tompán visszaverték a falak a hangot. Csak a lépteink kopogása zavarta meg az éjszaka halk morajlását.

Elizabeth közelebb lépett. Talán félt. Talán csak ürügyet keresett, hogy hozzám simulhasson.

– Egyszerre utáljuk és szeretjük egymást. Két bolond csajszi… – mondta halkan egy idő után.

– A „bolonddal” nem tudok vitatkozni, már megbocsáss – engedtem meg magamnak a tegezést.

Nevetett a kijelentésemen. Hangosan, őszintén. Ragyogott tőle. Tökéletes időzítés lett volna. Egy rántás. Egy sikoly. Egy puffanás. De nem tettem meg. Még nem. Új ötlet kezdett formát ölteni bennem.

Megálltam. A falban szűk beugrót láttam. Senki nem járt erre ilyenkor. Tökéletes.

Láttam a döbbenetét, amiért megtorpantam. Szóra nyitotta a száját, de már nem számított. Ledobtam az esernyőt. Beletúrtam a hajába. Határozottan a falhoz nyomtam a mellkasát.

A környék bűzlött: dohos avar, ázott kutya, savanyú vizelet. Elizabeth felsikkantott. A teste menekült volna. De erősen fogtam.

– Azt hiszem, elég volt a bájolgásból. Nem gondolod? – súgtam a füléhez hajolva, majd végignyaltam a fülcimpáját.

– Farren úr… – nyögött fel. Félig magam felé fordítottam a fejét. Kéjesen harapott az ajkába.

– Most szépen letérdelsz elém. Jó kislány leszel, ugye?

– Igen, Farren úr – bólintott.

Elengedtem. Megfordítottam. Kihúztam a kezéből a rózsát, és végighúztam az arcélén. Beleremegett.

A szirmokat az ajkához nyomtam. Kidugta a nyelvét, megnyalta. Lángolt a tekintete, ahogy rám nézett. Vágyott rám. Vagy valakire, aki végre úgy szereti, ahogy ő akarja.

A rózsa fejét a szájába nyomtam. Nem tiltakozott. Tenyeremet a feje mellett támasztottam meg a betonon.

– Gyönyörű vagy… kívánatos. Úgy fogok bánni veled, ahogy megérdemled.

Elkaptam a torkát. Felnyomtam a falra.

Hallottam a kapkodó lélegzetét. A lábai kalimpáltak. A szeme tágra nyílt. A körmei az öltönyömbe martak.

Csodálatos volt. A félelem. A düh. A pillanat, amikor rájött: eddig bízhatott bennem.

Rossz döntés volt.