Festett Hazugságok: 13. Lilian - Miért engem kell szívatni? - 2. Hegek

 

Azt mondják, minden emlék építi az embert. Erősebbé teheti, de ez nincs mindig így. Vannak olyan árnyak a múltból, amik lavinaként zúdulnak ránk és mi nem tehetünk ellene semmit, csak megpróbálhatjuk túlélni.

 

Kellemes meleg vett körül. A szemhéjamon ólomsúly ült, nem akartam felkelni. Jó volt nekem, bárhol is voltam. Fáradtnak éreztem magam, inkább belebújtam a védelmező, puha hőbe, ami körülölelt.

Hirtelen pattant ki a szemem és felültem. A gyors mozdulattól megszédültem. Megpróbáltam uralni a rám törő hányingert. Kellett néhány mély levegő, fújtatás, mire rendeződött a fejem.

Amikor végre koncentrálni tudtam, óvatosan körbenéztem. Egy bőrkanapén voltam, pihe-puha takaróba bugyolálva. Úgy nézhettem ki, mint egy szerencsétlen burrito.

Ismerős bútorok tűntek fel. Már láttam őket valahol, de először nem tudtam hova tenni. Csak akkor esett le, hova kerültem, amikor Dominic megjelent a nappali ajtajában.

– Felébredtél – szólalt meg. Micsoda felfedezés!

– Mi… mi történt? – kérdeztem, miközben száraz ajkamat megnyaltam és próbáltam nyelni. Teljesen ki voltam tikkadva, vattát tudtam volna köpni.

Úgy emlékszem, az egyetemen voltam, a telefonom a kezemben és dühös voltam Dominic-re. De hogy utána mi történt, fogalmam sincs.

– Elájultál – vont vállat, és lassan közelebb sétált.

Nem viselt mást, csak egy rongyos, festékfoltos farmert. Csupasz talpa csattant a kövön. Bomba robbanásnak hatott a csendben. Meztelen felsőtestén vízcseppek gyöngyöztek. Újabb nyelés kellett. Rettenetesen szomjasnak éreztem magam és zavarban is voltam.

– Miért vagyok a maga lakásán? – préseltem ki a szavakat.

Kitakartam magam, és szembesültem vele, hogy csupa sár vagyok. Megnyugtatott a tudat, mindenem megvolt. Kivéve a cipőmet – azt hiába kerestem a szememmel, nem láttam sehol.

– Először igyál, majd utána kérdezz – mondta ridegen.

Az oldalsó pultról felemelt egy pohár vizet. Valószínűleg már előre odakészítette. Lassan közelebb jött, lenézett rám, és felém nyújtotta a poharat. Vonakodva vettem el. Arra tisztán emlékszem, milyen hangulatban váltunk el, akkor most miért ilyen… normális? A karom remegett, gyengének éreztem magam.

Az első korty úgy csúszott le, mintha egy hatalmas gombócot próbálnék lenyelni. Utána viszont pillanatok alatt kiürítettem a poharat, és sóhajtva engedtem le a kezem az ölembe.

– Köszönöm – néztem fel rá. Egyetlen mozdulatot sem tett. Úgy tűnt, nem is lélegzik, mintha valamit vissza akarna fojtani.

– Nincs mit – vette el az üveget.

Ujjai hozzáértek a kezemhez, majd hirtelen visszarántotta a sajátját, mintha megégettem volna. Ennek meg mi baja?

Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy visszalépett a pulthoz, és letette a poharat. Én pedig visszahúztam magamra a takarót, nem érdekelt, hogy mindent összekoszolok.

– Szóval, mi történt? – kérdeztem, ezúttal türelmetlenebbül. Végre nem hangzottam sivatagi szökevénynek.

– Nem tudom pontosan. Egyszer csak térdre zuhantál. Visszarohantam hozzád, de addigra már nem voltál magadnál – fordult felém, szinte unottan.

Mindkét kezét hanyagul a zsebébe süllyesztette, mégis látszott rajta a feszültség. Az izmai megfeszültek, az erek kidagadtak a karján. Nem értettem, mi a baja. Talán ő is utálta, hogy Lizi helyett, én heverek szétcsúszva a kanapéján.

– És miért ide hozott? Az egyetemen van orvosi szolgálat, oda is elvihetett volna – vontam kérdőre. Nem tetszett a helyzet. Miért pont a lakásán kötöttem ki?

– Mert így döntöttem. A sajátodba nem vihettelek, nem volt nálad kulcs. – A hangjában él volt és gúny, amitől megfeszült az állkapcsom.

– És senkinek nem tűnt fel, ahogy végigcipel az egyetemen? – érdeklődtem hűvösebb hangszínt megütve. Azért még is csak feltűnő lehetett, ahogy az egyik tanár, egy ájult diáklányt visz a vállán vagy az ölében. Ki is rázott a hideg attól, amit tehetett útközben. A takaró alá nyúltam egyik kézzel, hogy megnyugvást keressek a ruhám alját piszkálva.

– Az étkező melletti kapun hoztalak ki, ahol a gondnokok járnak. Senki nem kérdezett meg útközben – bólintott, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Nem, egyáltalán nem tartottam megmagyarázottnak a helyzetet.

– És miért döntött így? – mutattam végig a lakáson, utalva arra, hogy idehozott.

– Gondoltam kényelmesebb, mint a kórházban – jegyezte meg félvállról. – Ha attól félsz, hogy hozzád nyúltam vagy csináltam veled, valamit… akkor nem kell. Óvatos voltam és úriember.

Még a kezét is felemelte védekezőn, hogy a szavainak valamiféle súlyt adjon. A kényelmesebb részben igaza volt. Valószínűleg bent tartottak volna megfigyelésre a kórházban, mint mindig, amikor ilyen történt. De az egyetemi orvosi felügyelet közelebb volt.

A következő kijelentésére szégyenkezve kaptam el a tekintetem. Tényleg átfutott a fejemen, hogy esetleg történhetett, valami. Viszont megvolt a ruhám, nem fájt semmim és nem hiányoztak látszólag a belső szerveim sem. Úgy tűnt, tényleg csak hazahozott magához és lepakolt. Még csak át sem öltöztetett, hanem hagyott pihenni.

A hirtelen jött aggodalmam és dühöm, lassan kezdett elpárologni. Már a pulcsim alját se akartam szétszakítani. Észre se vettem, milyen erősen beletéptem az anyagba.

– Rendben. Akkor köszönöm. Már jobban vagyok, nem is zavarok tovább.

Felpattantam. Semmi kedvem nem volt egy légtérben lenni vele. A hirtelen mozdulattól megszédültem újfent, és kis híján elestem, de egy forró mellkasnak csapódtam, ahogy ő azonnal utánam kapott. Dominic teste lángolt, a tenyerem megcsúszott a nedves bőrén. Az orromba furakodott az erős mentol illata. El akartam húzódni, de vasmarokkal fogott rá a karomra.

– Hova rohansz? – kérdezte, miközben kicsit hátrébb lépett, de nem engedett el.

– Vissza. Nem hagyhatok ki több órát.

Nagyon magasnak tűnt így testközelből. A szorítása szinte fájt. Éreztem a tenyerem alatt az izmok feszességét, és önkéntelenül csúsztattam feljebb a kezem. A szíve erősen, gyorsan vert. Mint az enyém. Vagy csak a sajátomat érzékelem?

Megpróbáltam ellépni tőle, de hiába akartam eltávolodni, egyre erősebben tartott.

– Este tíz óra van. Kétlem, hogy ma már lesznek óráid – mondta, miközben az arcán gonosz félmosoly villant.

Megrémülve téptem ki magam a karjai közül, és az ablakhoz siettem. Éreztem a bőrömön, hogy nyomot hagyott, de nem érdekelt. Hogy a fenébe üthettem ki magam ennyi időre? Mi történt velem?

Odakint csak sötétség terült el. Az utcai lámpák fakó fénye, arany színbe vonta a közeli parkot. A lakásomban is csak feketeség árválkodott.

– Akkor indulok haza. Hol vannak a cuccaim? – kérdeztem határozottan. Minél hamarabb magamra akartam zárni az ajtót. Ami lehetőleg Dominic és köztem legyen.

– A cipődet nem tudom. A telefonod és a táskád a konyhaasztalon.

Az üvegben láttam a mozdulatát, ahogy elsétál. Elhagytam a cipőmet? Pedig nem ittam egy kortyot sem, vagy mégis? Már nem tudtam, mit gondoljak saját magamról sem.

Azonnal utána léptem. Egyrészt kíváncsi voltam a lakására, másrészt nem bíztam benne eléggé. Valami állandó, vággyal kevert ösztönös félelem kavargott bennem, valahányszor a közelében voltam. Lehet, magamban nem bízok igazán?

A konyha hibátlanul tiszta volt. Fehér gránit konyhapult és csontfehér falak. Fekete járólap. A lakás minden részlete sugározta a drága bérleti díj súlyát. És mégis illett hozzá. Minimalista, letisztult, szinte túl rendezett. Meglepő volt a festészeti stílusát elnézve. Ráadásul az én kuckóm, ehhez képest egy összehányt varázserdőnek tűnt.

A bútorok sötétszürkében játszottak, egyetlen beépített lámpa vetett rájuk fényt. Dominic hátán lassan lecsorgott néhány vízcsepp, nadrágja derekát sötétebbre itatva. Nem bírtam levenni róla a szemem. Az izmai feszesnek tűntek továbbra is. Talán feszélyezi a jelenlétem? De így jobban láttam a tarkóján lévő tetoválást is, ami valóban egy hársfa levele volt, mint ahogy elsőre is megfigyeltem. Aprólékosan kidolgozott minta. Nagyon tetszett.

Hiába próbáltam ezután inkább a bútorokra figyelni, újra meg újra rá tévedt a tekintetem. Pont, mint Linette előadásán. És most minden tinilány nyálcsorgatás közepette vörösödne. Vajon én is? Meglapogattam az arcom, hogyha még is megtörténne, akkor inkább a dörzsöléstől látszódjon annak, mint a zavaromtól.

A konyhaasztalon két bögre kávé gőzölgött. Az egyik falon egy kép díszelgett: szövet, üveg és levélszirom hatású bögrék lógtak egy ballonról, ami egy sikoltó fejet ábrázolt. A színek harsányak voltak, a vonalak elkenődtek, mintha a festő az ecsetet a végén félredobta volna, és az ujjával pacsmagolt tovább.

Közelebb léptem. Akkor vettem észre, hogy a bögrék fogói, emberi fülekből állnak. A zsinór pedig, amin lógtak…

– Fúj, ezek belső szervek? – húztam el a számat.

– Vastag és vékonybél, hogy pontos legyek – szólalt meg közvetlenül mögöttem. Mikor került mögém?

Összerezzentem, még egy nyikkanás is kiszaladt belőlem. Remek, tiszta lelkiismeret. Ha már ott álltam, közelebb hajoltam, hogy az aláírást is elolvassam.

– „Zsigeri harmónia”, Dominic Farren, 1996. augusztus – motyogtam.

Ha eddig menekülni akartam, most már biztos voltam benne: előbb a vécére, aztán ki az ajtón. Felfordult a gyomrom. Kirázott a hideg, ahogy a kép látványától régi emlékek tolultak fel bennem. Ösztönösen végigsimítottam az arcomon húzódó hegen, de gyorsan le is engedtem a karomat.

A vállamnál éreztem meg Dominic forróságát. Féloldalasan fordultam felé, és akkor találtam szembe magam az ujjaival. Meglepetten figyeltem, és eszembe sem jutott elhúzni a fejem. Az érintése gyengéd volt, már-már annyira óvatos, mintha bármikor összetörhetnék. Ujjbegye végigsimított a hegemen. Csiklandozott.

– Szabad megkérdeznem? – nézett le rám. Tekintetében sajnálatot véltem felfedezni.

– Régi történet. Már nem emlékszem rá – legyintettem. Egyetlen mozdulattal kerültem ki a kezét, és átbújtam a karja alatt. Mintha az életem múlna rajta, úgy suhantam odébb. Gyűlölöm, mikor szánakoznak rajtam.

– Ezért próbálod meg elrejteni? Mert nem emlékszel rá? – ingatta a fejét rosszallóan. Én se hiszem el, ha valaki más mondja.

– Semmi köze hozzá! – csattantam fel hirtelen. A konyhaasztalra is rácsaptam dühömben.

Persze, hogy emlékszem. Azt az estét soha nem tudtam volna elfelejteni.

 

Három évvel ezelőtt Morgan és én, kocsma túrán voltunk a barátainkkal. Akkoriban már nem mertem egyedül kimenni az utcára. Hetek óta egy ismeretlen zaklatott. Megszállott, kegyetlen üzenetek érkeztek nap mint nap.

Voltak, amelyekben részletezte, mit tenne velem, ha kettesben maradunk. Máskor hosszasan ecsetelte, hogyan kínozna és erőszakolna meg. Volt, hogy Morgan vált célponttá: két héten át minden nap újabb SMS-t kaptam arról, milyen módon ölné meg. Tizennégy nap, tizennégy különféle gyilkosság.

Képtelen voltam visszaemlékezni honnan indulhatott el a dolog, vagy miért. Senki sem jutott eszembe, aki a zaklatóm lehetett. Egyetlen arcot se voltam képes felidézni.

Napokra bezárkóztam. Nem álltam szóba senkivel, még a párommal sem. Egyszer visszaírtam neki – már nem emlékszem mit –, de azt tudom, nem volt jó ötlet.

Egyszer sem fajult tettlegességig a helyzet. Csak az üzenetek érkeztek, amik egyre mélyebben szúrtak szíven. Már alig aludtam. Nem mertem. Féltem, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet. Tartottam attól, Morgan lesz az első, akit elkap.

Összeköltöztünk. Egyikünk sem akarta a másikat veszélybe sodorni. Én szakítani próbáltam. Hátha azzal megoldhatom a dolgot, akármennyire is fájna, de Morgan hallani sem akart erről. Nem tágított mellőlem.

Hiába mentünk a rendőrségre, tehetetlenek voltak. Többször is vettem új telefont, de még így is megtalált. Volt, hogy eldobtam a készüléket és napokig teló nélkül éltem. Azonban három-négy nap után, a lakás előtt találtam egy újat, benne egy üzenettel. A rendőrök nyomoztak, ujjlenyomatot nem találtak. A SIM-eket mindig más névre vették meg. Több személyt is megtaláltak, de senki sem tudott mondani semmit a zaklató kilétéről. Teljesen kétségbe voltam esve.

El akartunk költözni, de a rendőrség szerint felesleges lett volna. Akkor is megtalál. Sokszor, már nem mondtam el Morgannek, hogy mi áll az üzenetben. A napokból hetek lettek, majd néhány hónap. Megtartottam magamnak végül a félelmet, a gyötrődést. Nem volt szándékomban Morgan életét még jobban tönkretenni, míg az enyém egyre inkább úgy hittem, véget ér lassan.

Egyikünk sem számított arra, ami ezután következett.

Engedtem a csábításnak, mikor elhívtak minket egy kis kikapcsolódásra. Kellett a nyugalom, valami, ami eltereli a figyelmemet az egész szarról, ami a nyakunkba borult.

A kocsma túrán én egy korty alkoholt sem ittam. Morgan annál inkább, és megbeszéltük, hogy ha már születésnapom van, legalább ő lazíthat. Nem akartam ünnepeltetni magam.

Az első három helyen jól éreztük magunkat: nevettünk, ugrattuk egymást, mintha minden rendben lenne. A negyediknél kiszúrtam a minket követő rendőröket. Nem tudtuk, miszerint civil ruhás rendőrök vannak a nyomunkban, de valahogy sikerült észrevennünk őket. Morgan már annyira részeg volt, hogy a fiúk ötletére rábólintott: lépjünk meg előlük. Én tiltakoztam, de addig győzködtek, míg végül engedtem. Életem legrosszabb döntése volt.

Az egyik barátnőm játszotta el a szétesett lányt. Rájuk akaszkodott, amúgy is haza akart menni, mert kezdett rosszul lenni, így nem kellett sokat színészkednie. Ha jól láttam, még le is hányt két férfit a pult végében.

Nevetve rohantunk ki a kocsmából; a levegő hűvösebbnek tűnt a bent töltött melegnél. Éreztem a telefonom rezgését a zsebemben, de nem érdekelt. Szabadnak éreztem magam, mintha a zaklató üzenetek pillanatnyilag nem léteztek volna.

A következő helyen már én is iszogattam.

Az első korty, kettővé duzzadt. A kettő hamarosan többé, míg végül tompábbá vált minden. Nevettünk, táncoltunk bénán az asztalok között; ez úgy tűnt, egy rendes, születésnapi buli. Én pedig végre nyugodt és boldog voltam egy kis időre.

Kimentünk Morgannel, hogy rágyújtsunk. A jókedv már sokkal bátrabbá is tett. A sötétben estünk egymásnak. A konténer mögötti sötétség, ahova behúzódtunk, valahogy védőfalnak tűnt. A falnak szorított. Könnyedén felkapott az ölébe is. Szoknyában elég volt egy mozdulat, hogy félrehúzza a vékony fehérneműt és szeretkezésbe torkolljon a vágyunk.

Szorított, melegen tartott az ölében – semmi sem számított, csak az, hogy velem van, hogy szeret és mellettem áll. A nevét nyögtem. A könnyeim a boldogságtól csordogáltak. Ő pedig megnyugtató, szerelmes dolgokat suttogott a számra.

Aztán a sötétben fémesen csillant valami. A szívem a fülemben dobogott, és az orgazmus hirtelen ért el. Morgan mozdulata megakadt; én a nevét suttogva értem el a csúcsot, majd együtt rogytunk a földre. Még akkor sem értettem pontosan, mi történik. Ködös volt a fejem a boldogságtól és az alkoholtól.

Pár pillanat kellett, mire kitisztult a fejem. Először távoli, fulladozó hangot hallottam; aztán Morgan szorító kezeit éreztem a lábamon. Valami meleg csorgott a mellkasomon, ahogy rám borult.

Egy kéz rángatta el tőlem. Éreztem, hogy Morgan ujjai belém marnak – megkapaszkodott volna bennem –, majd a feje koppant a betonon.

Hirtelen sikítani sem bírtam. Valaki a számra tapasztotta a tenyerét; az orromra nyomott ujjak miatt, még levegőt sem kaptam. A kezeim az idegen karjára fonódtak; téptem, rúgtam, kapálóztam. A hangom tompán szólt, csak Morgan nevét tudtam sikoltozni, tehetetlenül.

Senki sem sietett a megmentésünkre. Úgy éreztem a világ cserben hagyott.

Az idegen nyugodtnak tűnt, higgadtnak, mintha előre eltervezte volna. Morgan a földön vergődött. Fuldoklott, szörcsögött; minden elmosódott a könnyeim miatt.

– Milyen gyönyörű lehetett volna a halála, ha hagyom elélvezni – suttogta rekedten a támadó, ahogy lehajolt hozzám.

A hangja mély volt, erősen dohányzónak hatott. Nem ismertem meg, nem tudtam ki lehet a sötétben. Az arcát sem láttam. A kocsma melletti rész szinte teljes sötétben volt. Nem ért el a fény a konténerig, ahol elbújtunk Morgannel. Vagy már egyszerűen nem érzékeltem.

Egy éles, égető fájdalom hasított a torkomba.

– Ha tovább sikoltozol, téged is megöllek, kicsi pillangóm.

Minden ellenállásom elszállt egy pillanat alatt. A rettegés átvette az uralmat a testem felett. Meleg tócsa gyűlt alattam. Szégyenszemre bepisiltem.

Megtalált. Megölte Morgant? A gondolat sokkal élesebben szúrt a szívembe, mint a bőrömbe vájt kés éle.

A következő pillanatban a fejemet a falnak csapta, és elsötétült minden.

Mikor magamhoz tértem, irtózatosan erős fertőtlenítő szag fogadott. Azonnal oldalra fordultam és hányni kezdtem. A kezemen végigfolyt a nyálam. Próbáltam mozgolódni, rúgni. Megfeszítettem a karomat. Nem tudtam mivel vagyok a székhez kötve, amin ültem, de esélytelenül küzdöttem.

Egy fájdalmas nyögés szakította meg az öklendezésemet. Felnéztem, és Morgan feküdt a földön előttem. A torka be volt kötve, az anyagot már átáztatta a vére.

A szoba fehér falai ridegek, sterilen simák voltak. Nem tudtam, hol vagyunk, csak azt éreztem, el kell innen tűnnünk.

Szólongattam, hogy magához térjen, de a nyögésein kívül nem érkezett semmi válasz.

A velem szemben lévő ajtón, belépett egy magas férfi. Sportos alkat, de nem óriás. Az arcát maszk takarta, a fején kapucni volt, kezében két hosszú pengét tartott. Nem mozdult, csak állt, és figyelt hosszú percekig. Engem.

– Kérem, könyörgöm! Engedje el. Engedje el őt! – nyöszörögtem. A torkomat égette a feltörő sav. A gyomrom bukfencet vetett, akárhányszor kedvesem felé néztem.

Nem szólalt meg. Morganhez lépett, egyesével levágta róla a ruhákat. A könyörgésem nem zavarta. Minden szakadás hangjánál összerezzentem. Tehetetlenül néztem végig, ahogy megfosztja a szerelmemet a ruháitól. Alig bírtam mozdulni is, a lábaim zsibbadtak, a fejem kóválygott.

Miután minden rongytól megszabadította, félredobta a lábam elé. A férfi rám nézett. A fakózöld szemében semmi más nem volt, csak hideg, megszállott gyilkolási vágy.

– Hagyja abba! Kérem… a kurva életbe, hagyja már abba! Ne bántsa, ne tegye! – üvöltöttem. Égett a szemem a sírástól. A hangom elhalt, ahogy berekedtem. Köhögésre késztetett a kiszáradás.

A következő pillanatban, felemelte a két kést, és egyenesen Morgan testébe vágta.

Egyszer…
A sikolyom elhalt. Elkerekedett a szemem.

Kétszer…
Morgan felüvöltött, majd hirtelen elveszett a hangja. Örökre.

Háromszor…
Minden lélegzetemmel a nevét suttogtam, mintha ezzel bármin is változtathatnék.

Négyszer…
A levegő megtelt, valami nyers, elviselhetetlen zajjal. Artikulátlanul röhögött a gyilkos férfi.

Csak ültem, és néztem, ahogy minden széthullik körülöttem. A könnyek égették az arcomat, a testem remegett, a tüdőm sípolt, de nem jutott levegőhöz. Minden hang tompán visszhangzott a fülemben, mintha víz alatt fuldokolnék. Nem tudtam, mit mondok, csak azt, hogy mozog a szám.

A saját kiáltásom rántott vissza a kábulatból. Vadul rángatóztam, téptem a köteléket, míg a csuklóm égett a dörzsöléstől. A székkel együtt dőltem oldalra. Csattantam a földön.

Csúsztam előre, mert menekülni nem tudtam. Csak Morganhez akartam mászni, látni, hogy még él-e.

– Morgan… édesem, válaszolj, könyörgöm! – A férfi, aki köztünk térdelt, már ügyet sem vetett rám, folytatta a könyörtelen munkáját. Morgott, mint egy vadállat.

A vértócsa egyre szélesebb lett. Az állam beleért, ahogy le kellett tennem a fejem. Morgan élete, Morgan utolsó cseppje.

– Morgan! – Nem bírtam tovább. A nevét sikítottam újra és újra.

 

– Lilian! – Dominic hangja áttört a feltörő pánikon. Ujjai a vállamba vájtak, mintha ezzel próbálna visszahúzni a valóságba. Reszkettem, a könnyeim eláztatták az arcom. Egyik kezem ösztönösen a hegemet fedte, a másikkal görcsösen kapaszkodtam belé.

Egy pillanat múlva, rettegve szakítottam ki magam a szorításából, és rohanni kezdtem. Nem tudtam, hova, csak el innen.

Az ablakig jutottam, mielőtt Dominic újra elért. A torkomnál fogva nyomott az üveghez. Nem szorított, de éreztem az erejét. Fuldokoltam, azt hittem meg fogok halni. Lerohantak a régi emlékek, minden, amit már évek óta próbáltam elzárni, sikertelenül.

Szabad kezével a hajamba markolt, én pedig ösztönösen átöleltem saját magam, mintha így védhetném meg azt, ami maradt belőlem.

– Ne… ne, kérlek! – Szavaim alig voltak többek elfojtott sírásnál. Sikítani akartam, de Dominic keze nem hagyta, hogy feltörjön belőlem. A szemébe nézve könyörögtem kegyelemért.

– Nem foglak bántani. Lilian, nyugodj meg – hajolt közelebb, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. Levegő után kapkodtam, a testem rángatózott, a hátam az üveghez préselődött, mintha át tudnám préselni magam rajta.

Őt néztem, de csak a fakózöld tekintetet láttam magam előtt. Lehunytam a szemem.

A következő pillanatban éreztem, ahogy ajkai óvatosan hozzáérnek az arcomhoz. Gyengéden csókolta le a könnyeimet. Zokogtam. Halkan, elveszetten, mintha nem lenne más, csak a fájdalom, ami széttépi a lelkemet.

– Nyugodj meg – suttogta a számra, majd finoman megcsókolt.