Festett Hazugságok: 12. Lilian - Miért engem kell szívatni? - 1. Pillangó

 

Az ember gyakran alábecsüli a művészetet. Pedig ott van mindenhol, mint a matematika is. Ha összeadsz két számot, abból eredmény lesz. Ha az ecsetet a festékbe mártod, az nyomot hagy. Pontosan ugyanúgy, mint a szavak.

Amikor Dominic megjelent az ajtóban, elakadt a lélegzetem. Nem tudtam, meneküljek-e vagy süllyedjek a padló alá. Az ablakos affér újra lepergett előttem, és fogalmam sincs, miért szégyelltem annyira. Inkább töröltem volna az emlékeim közül.

Hogy a francba nem szakad le a feje a helyéről?

Magabiztosan, kimért léptekkel jött be, mintha semmi sem számítana. Őt láthatóan nem zavarta, hogy minden mozdulatát figyeltem. Gyűlölöm!

Amikor a tekintetünk találkozott, arcomra fagyott a döbbenet. A mosolya egyszerre csábított és taszított. A tini énem vigyorgott bennem, mint egy hülye, de hamar elhessegettem.

Összezártam a lábaimat, a gyomrom görcsbe rándult, a düh pedig fortyogva emésztett belülről. Menekülni nem tudtam, pedig fel akartam pattanni és eltűnni a teremből. Hihető kifogást sem lettem volna képes kitalálni, ami miatt leléphetnék. Lizinek köszönhetően, már így is a harmadik órát hagytam ki.

Mikor közölte Dominic, hogy ő tartja meg a további előadásokat Linette helyett, olyan erővel szorítottam a telefonomat, hallottam az amúgy is szar műanyag recsegését. Nem, ezt nem fogom kibírni! De miért érdekel ennyire? Még csak nem is volt egymáshoz közünk. Akkor meg miért szorít ennyire valami rohadt érzés? Mégis…

Mikor mellém ült, fintorogva csúsztam arrébb. Már a közelsége is kényelmetlen volt. Fojtogató szorítást érzékeltem a torkom körül.

Beszélnem kellett vele. Megmagyarázni, amit tettem. Bocsánatot kérni. Elvágni az egészet, mielőtt még jobban a hatása alá kerülök. Lizivel nem tehettem meg, akármennyire is volt bennem némi versenyszellem.

A gyors üzenetváltás után igyekeztem Linette előadására koncentrálni, de a szemem újra és újra Dominic-ot találta meg.

Úgy figyelt, mintha keresne rajtam valamit. Nem értettem, miért vizslat ennyire, ha egyszer Lizi volt a kiszemeltje. Fogalmam sem volt, miért játszik velem, de tudni akartam. Frusztrált a jelenléte, de közben volt egy részem, ami szívesen elmerült volna a bűnös élvezetekben, ami már a tekintetéből is sugárzott.

Azért elképzeltem, milyen lehet mellette az élet egy kapcsolatban, aztán elröhögtem magam a gondolattól. Ahhoz képest, hogy az apám lehetne, meglepően jó formában volt. Cukin nézne ki egy unikornisos takaróval magán, miközben az Én kicsi Pónimat nézzük együtt és csokifagyit zabálunk.

Teljesen lesokkolt, ahogy kihúzott a szarból. Először fel sem fogtam, mit mondott, utána már úgy kellett visszanyelnem a nevetést. Talán nem is akkora acélkemény pasi, mint amilyennek hittem. Vagyis máshol nem olyan acélkemény, mint… Jaj, Lilian, elég!

Nem maradt más, mint megköszönni a gesztust. De ahogy közelebb hajoltam, hallottam, hogy mély levegőt vesz. Reflexből lehajtottam a fejem. El kellett rejtenem az arcomat, mert éreztem, ahogy vörösödni kezdek. Így pont az asztal alatti dudorral a nadrágján találtam szembe magam. Azonnal hátrébb húzódtam nagyot nyelve és rá se néztem többet. Pedig sosem voltam oda az idősebb férfiakért, csak nagyon ritkán találkoztam olyannal, akivel elképzeltem néhány dolgot, erre jött Dominic és teljesen szétcsúsztam tőle.

Képzeletben megveregettem a saját vállamat, amiért még mindig ülök, de onnantól kezdve fogalmam sem volt, miről beszél a professzor. 

Az óra után Dominic távozott, én viszont maradtam. Össze kellett szednem a mentoráltjaim jegyzeteit, hogy felzárkózzak későbbre.

Csak pár szót váltottam velük, végül inkább loholtam Farren irodájához, hogy minél előbb túl essek rajta. Az utolsó órákat már kihagyhattam. Úgyis mindegy volt. Micsoda egy link alak vagyok, szörnyű!

Útközben homlokon vertem magam, amikor eszembe jutott, ki is az a Dominic Farren. A francba is! A kezembe kaptam a telefont, hogy kicsit utána nézzek. Tanultunk a művészetéről a félév elején, de valahogy nem jutott el a tudatomig.

Hogy a francba nem ismertem fel eddig, legalább a nevét? Mondjuk azért, mert el voltam foglalva a szemével, a rideg viselkedésével és a farkával, amivel a legjobb barátnőmet keféli hülyére az ablakban. Oké, talán ráfoghatom ezekre.

A képeit látva, azonnal eszembe jutott minden, amit hallottam. Amikor Linette professzor először mondta: „Dominic Farren a szürrealizmus és az expresszionizmus szerelemgyereke”, azt hittem, csak tanári túlzás. Aztán megláttam az első munkáját: egy cserepes virág nőtt ki egy férfi hátából, lába között láncok lógtak, amiknek az alján apró homokórák lengedeztek. A háttérben rikító vörös és fekete foltok verték agyon egymást. Úgy éreztem, Dalí csöpögő órái ehhez képest inkább tűntek túlfőtt sajt daraboknak. Félreértés ne essék, tisztelem Salvador Dalít, az egyik legkitűnőbb művész volt a maga idejében.

Linette Guéron – erős elfogultsága –, szerint: „Farren szürrealizmusa abban mutatkozik meg, hogy bármi megtörténhet a vásznon.” Erre kaptunk egy következő festményt: egy nyúlfejű menyasszonyt, akinek a teste egy barokk stílusú szék, a háttérben pedig villódzó színek, mint egy diszkóban. Akkor azt gondoltam, Dominic Farren lelke olyan, mintha egy centrifugából repült volna ki, és a festővászon közepén placcsant szét.

A prof meglátása, hogy egyszerre abszurd és brutális. Szerintem inkább egy átlagos hétfő reggel kávé nélkül, sminkben, nyár közepén. Vagy mint amikor a káosz és a hiszti nemhogy veszekednek, hanem össze is fognak ellened, de még bulit is rendeznek.

Mire elértem az irodához, addigra már elkezdődött a következő előadás. Szégyenszemre eltévedtem, de mentségemre szóljon: eddig csak az alsó szinteken mozogtam, mióta egyetemre járok.

Megigazítottam a hajam, lesimítottam a ruhám. Mély levegőt vettem. Valami halk hang szűrődött ki bentről. Arra gondoltam, Dominic valami feladaton dolgozik, de amikor kopogtam, tompa sikoly felelt.

Mi a franc folyik odabent?

Már a kilincsen volt a kezem, de visszahúztam. Nem láttam Lizit az előadáson. Pedig mindig az első sorban ült, hogy jó benyomást keltsen. Elfintorodtam a gondolattól is, mikor tudatosult bennem, mi történhet az irodában.

– Azt ne mondd… – suttogtam magam elé elhűlten.

Felhúztam a szemöldököm, hátrálni kezdtem. Egy tompa koppanás, majd alig hallható beszéd hallatszott, aztán mintha valami elszakadt volna. Ezután pedig jött az a nevetés, amit én is nagyon jól ismertem. Lizi hangját bárhol felismerem.

Olyan gyorsan fordítottam hátat az ajtónak, hogy majdnem elcsúsztam a járólapon. Fújtattam, dühömben trappolva rohantam végig a folyosón, majd le a lépcsőkön.

– Hogy van pofája… hogy? – dühöngtem félhangosan, néhány hallgató örömére. Valószínűleg idiótának néztek. Annak is éreztem magam.

Próbáltam elengedni az egészet, de majdnem rajtakaptam őket. Direkt hívott pont akkor? Azt akarta, hogy lássam? Megint?

A szívem őrült tempóban vert. Kirontottam az épületből, átvágtam a kis parkon. Most senki sem ült a padokon vagy egy fa tövében. Mindenki odabent foglalatoskodott, valamivel.

Mentorként beléphettem a közös professzori étkezőbe, ami épp kapóra jött. Úgy téptem fel az ajtót, mintha ki akarnám szedni a helyéről. Bosszús voltam és fájt. Rohadtul fájt, hogy nem értettem ezt az egészet.

Dobbantva sétáltam az egyik asztalhoz. Kínzott a fejfájás. Teljesen kiszáradtam a nagy loholásban. Leültem az egyik sarokban, a fejemet a karomra hajtottam, mintha el akarnék bújni.

– A francba, miért engem kell szívatni? – szipogtam ingerülten.

A lábam idegesen járt, a táskám húzta a vállamat, de nem mozdultam. Jelentenem kellene, de nem akartam kibaszni Lizivel. Akármennyire is úgy tűnt összevesztünk, még mindig a legjobb, az egyetlen barátnőm volt. De hogy pont akkor kellett érkeznem, amikor… amikor mi is történt? Nem tudtam pontosan, de a képek betörtek a fejembe, és alig bírtam elhessegetni őket.

Talán tíz percet lehettem ott, talán többet. Nem néztem az órát. Néhányan betértek, beszélgettek, az én hasam pedig megkordult. Elegem van, leszarom! Velem nem baszol ki többet, az is biztos! Nem hagyom, hogy megalázzon még egyszer bárki is!

Néhány mély levegő után felkeltem. Belekapaszkodtam a táskám pántjába, és úgy döntöttem, eszem valamit. Nem is figyeltem, mit kaptam és mennyiért – teljesen elveszettnek éreztem magam. Kifelé menet csak a lépteim zaját hallgattam.

Igen, tetszett nekem is Dominic, még a korkülönbség ellenére is. Én huszonkét éves, ő pedig negyvenegy. Rá se kellett volna néznem. Okos lánynak tartottam magam, mégis túl sokat járt a fejemben. És Lizi is. Nem tudtam eldönteni, mit is akarnak egymástól. Egy éjszaka alatt nem derülhetett ki az ilyesmi. Vagy mégis?

Dominic hol olyan jeleket küldött, mintha fel akarna falni, máskor rideg volt és elérhetetlen. Minek foglalkozom vele egyáltalán? Ismerem két napja? Dehogy ismerem. Ennyire nem lehetek magányos, hogy máris egy idegen pasas bűvkörébe essek. Ráadásul Elizabeth-et választotta, én tök felesleges vagyok ilyen téren. Megőrülök!

– Francba már! – torpantam meg egy fa alatt, majd nekidöntöttem a hátam. A hideg, kérges törzs épp olyan nyirkos volt, mint a hangulatom. – Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kislány. Szedd össze magad, és hagyd az egészet! – morogtam magam elé, miközben szorongattam a kis doboznyi ételt.

Az étkező felől nevetés, visítás és zene hangja szűrődött – onnan lehetett átsétálni a közösségi csarnokba. Először csak néhány, aztán egyre több sötétvörös mez tűnt fel. Focilabdát pattogtattak, néhányan a térdükön egyensúlyozták.

A velinbourgi Szörnyek mindig nagy zajjal vonultak, ha edzésre mentek vagy onnan jöttek. Ismertem közülük egy-két arcot. Volt szerencsém egyszer betévedni a férfiöltözőbe, hogy fülön kapjak egy mentort. A félmeztelen srácok és a tömény izzadságszag miatt hamar odébbálltam akkor. Na meg, túl sokan tettek nekem félre nem érthető ajánlatokat. Most inkább ott bújnék el. Csakhogy azóta oda már nem engednek be akárkit.

Először meg sem láttam, csak éreztem, hogy figyel valaki. Kellemetlen bizsergés futott végig a gerincem mentén. A focisták balra, jobbra a lépcső tetején meg ott állt Dominic az ajtóban. Cigaretta lógott a szája sarkában, egyik kezét a zsebébe dugta, és engem nézett.

Hirtelen újra dühöt éreztem. Legszívesebben odamentem volna hozzá és lekeverek neki egy isteneset, de nem tehettem. Inkább elfordultam, és a „szörnyeket” kezdtem bámulni. Helyesek voltak. Néhányan rám is mosolyogtak. Egyikük lehúzta a nadrágját, és felém fordította a pucér fenekét vihogva.

– Istenem, ezek idióták! – nevettem fel.

Pont erre volt szükségem, hogy jobb kedvem legyen. Fél szemmel visszanéztem a lépcső felé, de Dominic már sehol sem volt. Így hittem.

A villát a kezemben megemeltem, de képtelen voltam enni. A fiúk mögül lépett elő. Hogy került oda? Felém közeledett. Le sem vette rólam a szemét. Járása könnyed volt, szinte hangtalan. Mint egy ragadozó.

A focisták röhögve továbbhaladtak, de én nem őket figyeltem, pedig néha még hallottam is, hogy kimondják a nevemet.

Dominic megállt előttem. Nem szólalt meg. Akkor is tudtam volna, hogy ő az, ha lehunyom a szemem. Dohányos illat, füst és valami nehezen megfogható, édes aromájú parfüm keveréke lengte körbe. A szívem szaporán dobbant. A tenyerem nyirkossá vált. A lábaim futásra késztettek, vagy arra, hogy jól tökön rúgjam.

– Tűnj el innen – vetettem oda, ahogy közelebb léptem hozzá dühösen, és erőt gyűjtöttem, hogy ne remegjen a hangom. A tanárom lesz, de ettől még nem kell, hogy szeressem. Most pláne nem.

– Vártalak, nem jöttél – mondta végül, mintha csupán tényeket állapítana meg.

Megforgattam a szemem, és bekaptam pár falatot, hogy elnyomjam a gondolataimat.

– Nem voltam kíváncsi arra, hogyan dugja meg a barátnőmet… megint – vágtam vissza. Vesztettem. A kaja se tompíthatta a fejemben lévő mérget, a szám pedig még teli szájjal is szívesen eljárt.

Valami átfutott a tekintetén. Nem tudtam megfejteni, mi volt az, de rögtön összehúzódtam, hogy a lehető legapróbb legyek. A testem feszült volt, de engedni nem akartam. Szemétségnek tartottam, amit művelt.

Megfordult a fejemben, talán túl korán mentem, vagy már el is késtem, mikor ott voltak az irodában. De nem, nem én vagyok a hibás. Nem lehetek mindig én!

– Talán, ha első alkalommal sem les meg minket – jegyezte meg félvállról. Ahogy én, úgy ő is magázni kezdett. Legalább értette a célzást, hogy jelenleg egy parasztnak tartom, de azt legalább tisztelettel teszem.

– Talán, ha lett volna magukban annyi, hogy behúzzák a rohadt sötétítőt – bukott ki belőlem a visszaszólás.

Dominic hirtelen mozdult. A fának tolattam, pedig csak a kezemből kiesett doboz után nyúlt. Észre se vettem, ahogy elkezd kicsúszni a markomból. Azt hittem, valami mást akar. Valamit, amitől égni kezdett a fejem, mert olyan képek játszódtak le bennem, amiknek semmi keresnivalójuk nem volt jelen helyzetben.

– Maga behúzta – nyomta a kezembe a maradék kaját. – Sajnálatomra – lépett el tőlem, és elindult visszafelé.

– Hé! Állj meg! – Nem gondolkodtam. Utána kaptam, megfogtam a ruhája ujját. Akkor tudatosult bennem, hogy nem kellett volna, amikor lenézett a kezemre.

A következő mozdulata villámgyors volt. Elkapta a csuklóm, a doboz koppant a földön, a hátam a fának csapódott. Csak a villát markoltam az utolsó kapaszkodóként.

Remegtem. Elfogyott a levegőm. A szája túl közel volt. Éreztem a füstös, keserű leheletet, alatta a mentolos aromát. Az arcszesz szúrósságát. A szívem vadul kalapált, a gyomrom összerándult. A tekintete égetett.

– Olyan törékeny és ártatlan vagy… – suttogta az ajkamra.

Nem mertem megmozdulni. Hangosan szívtam be a levegőt, mintha fuldokolnék. Reszkettem. Félelemtől, vágytól egyszerre. Úgy magasodott fölém, mint egy lezúduló lavina. Betakart. Megfojtott. Nem eresztett.

– Én…

Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem ment. Egyetlen dolog zakatolt bennem: csókoljon meg. Szorítson magához. Szörnyen éreztem magam, mert remegtek a lábaim. Az alsó ajkamba haraptam kínomban. Évek óta nem éreztem így senki iránt. Aztán Elizabeth arca tolult be a fejembe. A legjobb barátnőm. Az egyetlen „testvérem”. Nem tehetem!

– Lizi merre van? – préseltem ki magamból, mintha ólom húzta volna le a nyelvem.

Azonnal elengedett. Majdnem lecsúsztam a fa törzsén, de valahogy megtartottak a lábaim.

– Pihen – felelte. A hangjából kihallottam a dühöt, a csalódottságot. Ha ennyire nem érdekli Lizi, akkor miért vele van? Vagy több vasat akar tartani a tűzben?

Nem tudtam, mit gondoljak Farrennel kapcsolatban. Csábított. A korkülönbség, most már a tanár-diák közti tilalom, és az a kéjvágy, amit az ablakból láttam, amikor rám nézett. Rohadt nagy ribanc vagyok!

– Jobban tenné, ha mellette lenne – szűrtem a fogaim között, miközben leguggoltam a dobozért.

Még így is túl közel volt. Nem bírtam ki, hogy ne mérjem végig. Amikor a tekintetem találkozott a nadrágján át is egyértelműen kirajzolódó keménységgel, mélységes szégyen öntött el. Félrenéztem. Gyönyörűnek találtam a krumplival megszórt füvet. Miért kíván? Közel sem vagyok Elizabeth szépségéhez. Húzz már el innen, könyörgöm!

– Te nem is tudod, milyen gyönyörű vagy – suttogta. Hirtelen kaptam fel a fejem. Vágy és düh kavargott a szemében. A rideg férfi, akit eddig ismertem, eltűnt. Minden ott ült az arcán. A szavaitól lángra kapott az arcom.

Meg akartam szólalni, tiltakozni. Azt mondani, hogy igenis tisztában vagyok vele, milyen vagyok. De elakadt a szavam. Valójában sosem éreztem magam szépnek. Még kívánatosnak sem. Egy unalmas egyetemista lány voltam, aki alig bírta a tanulást, az alkoholba fojtotta a bánatát, és unikornisokkal vette körül magát, hogy kevésbé legyen egyedül.

Az egész helyzetet a telefonom pittyegése zavarta meg. Üzenet érkezett és talán ez mentett meg attól, hogy valami hatalmas ostobaságot mondjak.

– Később találkozunk – zárta le a beszélgetést. Öles léptekkel sétált el.

– Mi az, hogy később? – kiáltottam utána, de vagy nem hallotta már, vagy nem is érdekelte.

Pár pillanatig figyeltem a hátát, majd félretettem a dobozt a földre. Mi a franc van már? Mi volt ez? Úgy morogtam magamban, azt hittem szétrobban a fejem. Kapkodva vettem elő a telefont a zsebemből, hogy megnézzem az üzenetet.

A következő pillanatban kicsúszott a kezemből a mobil, én pedig térdre rogytam. Hánynom kell…

Ismeretlen szám:
Végre megtaláltalak, kicsi pillangóm. Azt akartam, hogy ma a zöld pulóvert húzd fel. Pont azt, amit akkor akasztottam a szekrénybe, mikor békésen aludtál… olyan szépen, olyan védtelenül.

Oldalra fordítottam a fejem. Még homályosan láttam, ahogy Dominic megáll és felém fordul, majd futva indul el, egy elmosódott foltként hozzám. Valamit mondott, mikor mellém ért, de mintha víz alól szólt volna. Végül elsötétült a kép.