Festett Hazugságok: 11. Dominic - Kéjes várakozás

 

Minden ember hordoz magában valamit, ami gonosz. Nincs olyan, hogy ártatlan, legalábbis egy bizonyos kor után már nincs. Van, akit a környezete formál. Van, akit az érzelmei irányítanak. És vannak, akiknek csak a törvények szabnak határt. Kevesen fordulnak el mindettől, hogy a saját útjukat járják – jó vagy rossz döntések mentén. A végén úgyis csak döntés marad. Semmi más.

A terembe lépve sűrű csend fogadott. Feszült vibrálás lengte be a helyiséget.

Érdekes jelenség, mikor ismeretlen személy jelenik meg, hirtelen mindenki elhallgat. Méreget. Magában formál meg egy saját elképzelt képet, ami alapján azonnal beskatulyáz. Csak a megjelenés alapján. Pedig még nem is tudja, kivel van dolga.

Jó néhány diákon végignéztem, de valójában csak egy valakit kerestem. Nem is kellett sokáig. Az oldalsó ajtó mellett ült, nem messze tőlem.

Amint megláttam a döbbent pillantását, lejátszódott bennem az ablakban adott műsora, amitől halványan elmosolyodtam. Figyeltem, miként fordul sápadt-fehér arcszíne vörösbe. Gyönyörű volt, ahogy rájött, már nem lesz menekvés. Mostantól az én játékomat fogjuk játszani.

Ijedt rándulás futott végig a testén, aztán már ott is volt a szemében a düh. Pont, ahogy vártam.

– Kellemes napot kívánok mindenkinek! A nevem Dominic Farren. Az elkövetkező időszakban, én fogom önöket tanítani, míg a professzor asszony távol lesz – mondtam, ahogy elfordultam Liliantől és a diákokra szegeztem a tekintetem.

A tanári asztalhoz sétálva, lazán nekidöntöttem a csípőmet.

– Üdvözöljük, Farren úr. Kérem, foglaljon helyet az óra további részére – szólt felém Linette professzor.

Nem mosolygott. Mindig is profi tanár volt, remek előadó, ezt el kellett ismernem. Természetesen már óra előtt megbeszéltük, ma inkább csak megfigyelő leszek.

Biccentettem, majd úgy néztem körbe, mintha helyet keresnék. Néhány fiatal lány összesúgott. Volt, aki felismerhetett egy-egy kiállításról, nekem is akadt néhány ismerős arc.

Eszemben sem volt melléjük ülni. Tudtam, ki oldalán fogok letelepedni. Inkább csak hagytam, hogy megszűnjön egy kis időre az izgalma és a frusztrációja.

Ellöktem magam az asztaltól, és Lilian felé vettem az irányt. Láttam, mennyire zavarban van. Rám sem mert nézni, arcán mégis újra meg újra megjelent az az édes pír, amitől kellemes bizsergés járt át. Most nem bújhat el a sötétítő védelme mögé.

Megálltam vele szemben, míg a professzor zavartalanul folytatta az előadást. Lenéztem az ezüstszürke tekintetébe, amit végül rám emelt.

– Szabad? – kérdeztem kimérten, mintha teljesen ismeretlen volna számomra.

Az ő póker arca nem volt tökéletes, hiába próbálkozott vele. Megfeszült az állkapcsa. Úgy tűnt, a nyelvét rágja összeszorított szája mögött. Állta a pillantásomat. A szemében tűz égett – vágy, düh és kíváncsiság csillant meg benne. Úgy nézett rám, ahogyan már sokszor elképzeltem. Egyetlen érzelem hiányzott a felsoroltak közül: a félelem.

– Csak... tessék – bökte ki végül kelletlenül.

Talán sejtette, miszerint nem fogok más helyet keresni. Beadta a derekát, és odébb húzódott, egészen az asztal széléig. Édes.

Éreztem, mennyire nem kívánja a jelenlétem. Én pedig leültem mellé, mit sem törődve vele. Nem kerültem hozzá közelebb, de elterpeszkedtem, hogy minél kevesebb hely maradjon neki.

Felé pillantottam. A combját szorosan összezárta. A keze az ölébe hullott, ujjai között ott pihent a telefonja. A körmein a francia manikűr finom volt, visszafogott. Az elmúlt években túl sok vöröset láttam már ahhoz, hogy ne tudjam: azok sokszor árulkodnak a viselőjéről. Lilian más volt és mégis kicsit hasonló a többi nőhöz. Meglehetősen elfogult voltam, még magam szerint is.

A pulóver szorosan simult a testére, kiemelte az alakját, de tompa színe elrejtette őt. A karján apró libabőr pöttyök húzódtak végig, a pihéi égnek álltak.

Fáradtnak tűnt. Lassan pislogott, és láthatóan erőltette a figyelmet Guéron előadására. Néha mégis felém villant a tekintete. Aztán egyszer csak lenézett a telefonjára, és pötyögni kezdett.

Szinte azonnal megzizzent a saját mobilom a zsebemben. Szóval így játszunk.

Elővettem a készüléket, megnyitottam az üzenetet.

Lilian:
Beszélnünk kell!

Nem cifrázta, nem magyarázkodott. Tetszett ez a fajta tömörség. Okos lány. Nem szólaltam meg, nem akartam megzavarni Linette előadását.

Pár másodpercnyi gondolkodás után bepötyögtem a választ. Mielőtt elküldtem volna, felnéztem. Találkozott a pillantásunk. Összerezzent. Oldalra döntöttem a fejem, és csak akkor nyomtam meg a küldést. 

Dominic:
Rendben. Az irodámban várlak. 2. emelet, 33-as ajtó a folyosó végén.

Lenézett a telefonjára, megszorította a készüléket, majd újra rám nézett. Volt a mozdulatában valami apró, nőies törékenység. Meg akartam érinteni. Végigsimítani azon a sebhelyen, ami egyszerre csúfította és tette különlegessé.

De nem őt láttam, hanem azt, akivé válhat általam. A lehetőséget. Egy festmény sem kérdezi meg, mit kezdjenek vele. Ő sem fogja. Csak reszket majd a kezeim között, és várja, hogy végre célt adjak neki.

Ekkor hangosan felnevetett. A miértjét nem értettem, talán ki is ült a fejemre a tudatlanság egy pillanatra. Egy emlék vagy egy gondolatfoszlány? Az arcáról nem tudtam leolvasni. Ügyesebben rejtette el az érzelmeit, mint pár perccel ezelőtt.

Guéron megakadt a mondandójában, élesen szívta be a levegőt, mielőtt megszólalt volna:

– Esetleg van valami nevetséges az összefüggésemben? – vonta fel a szemöldökét.

Látszólag Lilian legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. A szája elé kapta a kezét, lesütötte a szemét. Olyan ártatlannak látszott. Már vette a levegőt, hogy talán bocsánatot kérjen, de megelőztem:

– Elnézését kérem, professzor asszony. Én mondtam olyat, ami nevetésre késztette a kishölgyet – biccentettem Linette felé, félig bocsánatkérő mosollyal.

– És elárulná kedves, Farren úr, mi volt az a rendkívül mulatságos megjegyzés? – villant rám a tekintete. Nem szerette, ha megzavarták. Jogos.

– A maga mögötti képen lévő színkombináció… nos, olyan merész, hogy szerintem még a festékes tubus is meglepődött, amikor meglátta – vontam vállat.

Sosem voltam egy tréfálkozó, vicces férfi. Néha viszont jó volt, hogy szívesen merültem el, humorral átszőtt könyvek lapjai között. Az ember sokat tanulhat, még akár némi bolondozás is ráragadhatott ezekből az olvasmányokból.

A teremben halk kuncogás futott végig.

– Kérem, hogy az efféle humorát tartogassa arra az időre, amikor én már szabadságon vagyok – jegyezte meg egy kelletlen sóhajjal, de a szája sarkában megjelent egy kisebb görbület.

– Értettem, elnézését kérem – bólintottam megértően.

Jó pár alkalmas megfigyelés után sem szimpatizáltam Linette Guéron professzorral. Kemény, akaratos nő volt. Ez önmagában még elismerésre méltó lenne, ha az ember nem érzi meg a mentolos rágóval takargatott alkoholszagot, amint elhalad mellette.

Negyvenkét éves, elvált. Precízen felkontyolt barna haj, kontaktlencse. A ruhái szigorúan tanárnős stílusban követték a protokollt. Úgy viselte a már elnyűtt rongyai nagy részét, mint egy pajzsot. Nem titkolta, mennyire a munkája a mindene, de ez a „minden” már rég elkezdte felemészteni. Hetente kétszer vakrandira ment, legtöbbször ugyanazzal a forgatókönyvvel: alkohol, egy idegen és a lábai, amelyek rendre elfelejtettek nemet mondani.

Otthon két rövid szőrű macska várta, akiket kisbabaként dédelgetett. Amikor nem volt mit tanítania, meg nem volt kivel lefeküdnie, egy üveg bor és a volt férjével közös esküvői felvétel társaságában pityergett a fotelben.

Tudtam, hogy az irodai fiókban is van egy laposüvege. Azzal is tisztában voltam, néha a saját óráin is kortyolgat, ha éppen senki sem figyeli. Mondhatnám, hogy megértettem őt, de hazugság lenne.

A magány valami olyan, amit még sosem éltem át. Ha mégis, nem ismertem fel. Tökéletesen elégedett vagyok magammal. Az emberek általában túl sokat várnak el saját maguktól és egymástól is. Én már régen elengedtem ezt a hiábavaló igényt.

Lilian óvatosan fordította felém a fejét. Egy rendkívül kedves mosollyal jutalmazott. Ártatlan tekintetében köszönet csillogott. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Ökölbe szorult a kezem.

– Köszönöm – suttogta, ahogy egy pillanatra közelebb hajolt.

Éreztem az illatát. Azt a kellemes, édeskés aromát, ami a tiszta ruha öblítőjének és a parfümjének keveréke volt. Gyömbér, vanília és a nem túl természetes fenyő. Érdekes hármas. Mély levegőt vettem, hogy megtöltsem vele a tüdőmet, ő pedig visszahelyezkedett, minél távolabb tőlem.

Elfordultam tőle, ha tovább nézném, nem biztos, hogy türtőztetni tudnám magam. Már így is, a határaimat feszegettem. Egyetlen apró hiba kellett, és teljesen elveszítem a fejem a közelében. Türelemre kell intenem magam.

Az óra végén már lenyugodva álltam fel. Nem akartam maradni és még dolgom volt. Az óra közben, egy üzenetet is küldtem. A tervemet élesíteni kellett. A közelsége feszélyezett és nem tudtam mennyire leszek képes higgadtan viselkedni, amikor éppen csak egy karnyújtásnyira volt tőlem.

Lilian nem nézett rám. A professzor csak biccentett. Talán azt hitte, maradni fogok minden óráján. Tévedett.

Lehajoltam a szőkeséghez és a fülébe súgtam:

– Várlak.

Nem vártam választ. Csak elindultam. Éreztem a hátam közepén a tekintetét, kellemesen bizsergetett, de nem fordultam felé.

Végigsétáltam a folyosón, majd két emeletet is feljebb mentem. Szemmel tartottam a diákokat, fiúkat, lányokat. Mind ugyanazt a hamis biztonságot hordták az arcukon. Azt hitték, az iskola falai mögött védve vannak. Pedig a veszély köztük jár.

Néhányan felismertek, próbáltak megállítani, pár szót váltani velem. Elismerő, kíváncsi vagy épp provokatív félmosollyal igyekeztek belopni magukat a figyelmembe. De nem volt rá időm. Udvarias mosollyal és kedves hangon tereltem el őket. Az ilyen beszélgetések semmit sem adnak hozzá a valósághoz. Nem leszek tőlük több, de nélkülük sem vagyok kevesebb.

A legfelső emeleten lévő – kölcsönkapott –, irodám ajtaját lassan nyitottam ki. Nem zártam kulcsra. Meglehetősen illedelmes diákok jártak ide. Ezt a helyiségbe szerelt kis kamerán láttam már nem egyszer. A takarítókon kívül, senki sem járt ide, ha be is nyitottak mások, hamar eszükbe jutott: nem jó helyen keresgélnek.

– Szép napot, tanár úr! – Elizabeth hátravetette a fejét. A hangja játékos volt, kihívó.

Az asztalomon ült, két kézzel támaszkodott a háta mögött. Lábait a falapra húzta, szélesen széttárva. Egy vékony, szinte semmit nem takaró tanga feszült rajta, alatta apró vibrátor zümmögött.

– Megkaptam az üzenetét – mondta, majd lassan végignyalt a vörös rúzstól fényes ajkain. Felkínálás volt. Pont, ahogy vártam.

– Elizabeth – biccentettem. Becsuktam az ajtót. A szemébe néztem, miközben közelebb léptem, és elkezdtem kigombolni az ingemet.

– Farren úr, rossz kislány voltam! – vonaglott meg az asztalon.

Lábait összezárta, a levegőbe emelte, majd hátradőlt. Felkínálta magát, mint egy olcsó utcalány. A meztelen bőre hívogatott, de nem volt szándékomban hozzáérni. Egyelőre. Most még csak egy madárka volt a neki szánt kalitkában.

Nem törődtem vele. Megkerültem az íróasztalt, beleültem a bőrszékbe. Ugyanaz a mahagóni és méregzöld unalom, mint minden irodában. A sarokban pár haldokló szobanövény, az ablakot vastag sötétítő takarta el. Még nem rendezkedtem be teljesen, de ezen hamarosan változtatnom kell.

Hátradőltem. Elizabeth nem mozdult. Okos lány.

– Fordulj meg! – szóltam rá keményen.

Kigomboltam az ingem, széthúztam, hogy szabaddá váljon a mellkasom. Elizabeth leengedte a lábait, megtámaszkodott a kezén, szembefordult velem. A benne lévő vibrátor felzizzent, ajkáról kéjes nyögés szakadt fel. Elkaptam a bokáját.

– A másik lábadat húzd fel magad mellé. Játssz. Az asztalon fogsz majd elélvezni – utasítottam, miközben a lábát a számhoz emeltem.

Bőre levendula illatot árasztott. Elnyomta a kellemes hármast, amit Lilian mellett éreztem. Ujjam végigfutott a vádliján, majd lehajoltam a lábfejéhez és megcsókoltam.

– Csináld! – emeltem fel a hangomat rámordulva.

– Kérem… könyörgöm, tanár úr!

Lenyúlt a tangájához, ujjai a vibrátorra fonódtak az anyagon keresztül. Mozgatni kezdte. Zihálva. Egyre hangosabban. Régóta ott lehetett, közel járt a hangja alapján ahhoz, hogy elélvezzen.

– Lassabban! Ne merj még elélvezni, különben a székhez kötlek egész napra – szóltam rá, és beleharaptam a lábfejébe. Felsikkantott.

A tanga vékony anyaga teljesen átázott. A játékszer cuppogott benne, mire lehunytam a szemem. Azonnal kőkemény lettem. Lilian képe ugrott be, ahogy ugyanígy fekszik előttem. Elizabeth nyögése azonban szétszaggatta a képet.

Elég volt! Elengedtem a bokáját, kihúztam az íróasztal legalsó fiókját. Félszemmel őt figyeltem. A keze lassult, szinte megállt. Jó kislány.

Előhúztam egy széles ragasztószalagot. A mosoly lassan kúszott az arcomra.

– Fa-Farren úr… mit akar azzal? – nyögte kétségbeesetten. Hátrált volna az asztalon, de elkaptam a karját.

– Nem foglak bántani – húztam közel magamhoz, míg a fejünk egy vonalba nem került. – De ha ennél is hangosabb leszel, talán valaki olyasvalaki nyit ránk, akinek nem kellene – jegyeztem meg egy sunyi mosollyal, amire nem is figyelt úgy látszott.

– Miért? Jön valaki? – kapta az ajtó felé a tekintetét.

Számítottam rá, hogy megkérdezi. A kiszámíthatóság mindig szórakoztatott. Lilian mégis valamiért izgalmasabb volt a számomra, mint bármelyik nő.

– Meglátjuk – téptem le egy darabot a szalagból. – Bízol bennem? – súgtam, miközben visszafordítottam a fejét magam felé.

Nem szólt, csak bólintott. Számára ugyanolyan játékszer vagyok, mint ahogy ő nekem. Csak másképp fogjuk megélni vagy túlélni.

A szalagot a szájára simítottam. Meglepve nézett rám, de nem tiltakozott. Nem kapott utána, hogy letépje.

Végigsimítottam az arcán, ott is, ahol az ajkai rejtőztek a fényes felület alatt.

– Most pedig vissza a helyedre és folytasd, amit elkezdtél! – löktem hátra unott mozdulattal, majd elnyúltam a székben.

Elizabeth kacéran kacsintott, lenyúlt a vibrátorért. Fejét hátravetette, lábait a székem karfájára támasztotta, közelebb csúszva az asztal széléhez.

– Jó. Ügyes kislány. Most gyorsabban. Élvezz el, hadd lássam, hogyan feszül meg a tested! – hajoltam a lábához, finom csókokat hintve a bőrére, egészen a térdéig.

Nem bírta tovább. Elfeküdt az asztalon. Láttam, ahogy a mellére markol, de akkor kopogtattak. Megérkezett.