Festett Hazugságok: 10. Lilian - Balszerencse, balszerencse hátán!

 

Egyetlen rossz döntés megpecsételheti egy ember jövőjét. Néha elég egy szó, egy elkapott pillantás, vagy egy kéjes játék az ablakban. Soha nem gondoltam volna, hogy épp a saját buta, másnapos fejem lök bele a lehető legrosszabb helyzetbe. A vágy rossz. Értem?

Azt hittem, Dominic fog megjelenni nálam. Valami beteges részem még várta is, de hálát adtam az égnek, amikor kiderült, nem ő, hanem Lizi az. Egy méretes pólóban – mintha ez majd eltakarna mindent, amit művelt –, csoszogott be a lakásba vigyorogva és olyan fáradtan, amilyennek én tűnhettem. Csak a miértje volt más.

A kopogásra rá se tudtam kérdezni. Természetesen rögtön elkezdett áradozni arról a farokról, amit jómagam is premier plánban bámultam, hosszú percekig.

– Figyelj, Lizi, nem igazán érdekel – emeltem meg a hangomat, mert képtelenség lett volna belefojtani a szót, ha már belelendült. – Rohadt szemétség volt, hogy ott hagytál a kádban – vágtam hozzá még pluszban.

Pedig már éppen ott tartott, hány féle pózban csinálták, meg milyen keményen. Úgy éreztem, a torkomat szorongatja egy láthatatlan kéz. Elég lett volna annyit mondania: jó volt. Köszi, láttam az egészet amúgy! Vagy nem az egészet, de arról meg tudni sem akarok.

– Jaj, már… te ezt úgysem érted! Legalább nem törted össze magad.

Legyintett, mintha ezzel mindent megoldhatna. Nagyon dühített. Már szemernyi szégyent sem éreztem magamban azért, amiért figyeltem őket. Végül is nem őt néztem, hanem Dominic-ot.

Próbáltam visszafogni magam, de persze összevesztünk. Nagyon csúnyán. A végére ő egy frigid picsának hívott, én meg egy idióta ribancnak neveztem. Ennyit sikerült kihozni a helyzetből. Ezek lettek az utolsó szavaink egymás felé, mielőtt rám csapta az ajtót és magamra hagyott a bűntudattal.

Nem volt újdonság. Minden héten veszekedtünk valami jelentéktelen hülyeségen. Csak most... most valahogy jobban fáj.

A csukott ajtót néztem percekig. Aztán lassan nekiláttam összekapni magam.

Felmarkoltam a telefonom. Olyan kitartóan csipogott, mint egy idegbajos tengerimalac, szóval legalább válaszoltam az üzenetekre. A legtöbb a mentorprogrammal volt kapcsolatos. Azokat egy perc alatt letudtam. Aztán jöttek a másnapos lelkiismeret-furdalások. Éreztem, ahogy a gyomrom felfordul. Talán egy kicsit a szégyentől is.

A fürdőben kezdtem. A hajam szétállt, a szemem karikás volt, a fejem lüktetett. Halvány sminket kentem magamra. Úgy néztem ki, mint egy gólyatábor menekültje, három napos piálás után. Nem mondom, hogy sokat segített, de legalább úgy tettem, mintha rendben lennék.

Mire végeztem, már égett a gyomrom a savtól, meg a gondolattól, hogy mit fogok mondani Dominic-nek, ha összefutok vele véletlen.

Úgy döntöttem, kénytelen leszek a Pop kávézóban kezdeni a napot. Talán egy extra erős kávé majd lehúzza a torkomon ezt a gyomorforgató bűntudatot.

Orcának is válaszoltam, de láthatóan csak a ZH érdekelte. Lőttek a flörtölésnek és a lehetőségnek. Nem mintha bármilyen kedvet éreztem volna magamban a pasizáshoz. Csalódottan pötyögtem be neki egy köszi-t, aztán feltöltöttem a frissen összekapart jegyzeteimet. Legyen boldog vele.

Szörnyen éreztem magam. Egyértelműen darabokra estem az éjszaka és a hajnali kéjelgés csak rontott a helyzeten. Úgy viselkedtem, mint egy kiéhezett ribanc. Semmi sem érdekelt volna, ha nem emlékszem rá mit is csináltam, de sajnos…

– Nekem sose sikerül semmi – morogtam, mikor leejtettem a telefont az ágy szélére, és belenyúltam a szekrénybe, hátha a ruhák közt találok némi önbizalmat.

A reggeli hűvös miatt végül egy rövid ujjú, combközépig érő kötött pulcsit kaptam elő. A sötétzöld színe pont olyan volt, mint a régi kertünkben a borostyán – változott a fénytől, mintha élne. Ez valahogy mindig megnyugtatott.

A fehérneműt teljesen vaktában vettem ki a fiókból. Amikor észrevettem, hogy fekete csipke, csak vállat vontam. Kit érdekel. Legalább egy dolog lesz rajtam, amitől szexinek érzem magam. Harisnyát már nem húztam. Viszont a csizma alá muszáj volt felvennem a kis unikornisos zoknimat. Az mindig emlékeztetett rá, bármennyire is elcsesztem az életem, maradt bennem valami gyerekes, amit senki sem tudott teljesen kiirtani.

Annyira felbosszantott Lizi, muszáj voltam kitombolni a frusztrációt legalább az öltözködésben. Ki akartam öltözni magam a ragacsos bűntudatból, és legalább a nap hátralévő részében nem úgy kinézni, mint egy megtaposott felmosórongy. A fekete, fűzős, magassarkú csizma sokat segített ezen. Szerettem az érzést, ahogy a lábam köré simult a bőr, mintha egy páncél lenne.

Ahogy a táskámba néztem, egy kellemetlen felismerés villant át rajtam. A tananyagot, amit külön tablet-en tartottam, Lizinél felejtettem.

– Jó, oké. Semmi baj. Majd elkéred valakitől a jegyzeteket, vagy jobban odafigyelsz – próbáltam magam meggyőzni, de a gyomromban még mindig ott motoszkált a szégyen. A torkomban gombóc gyűlt. A szememet visszatartott könnyek égették.

Összepakoltam mindent, és megálltam az ajtóra akasztott tükör előtt. Egy darabig csak néztem magam. Karikás szem, Félig kócos haj, a számon egy halvány repedés. Aztán mégis kacsintottam egyet. Édesanyámmal kitalált, szerencsehozó rituálé. Mindig azt mondta: „Mielőtt elindulsz valahová, kacsints magadra a tükörben, akkor talán a szerencse is megtalál.”

Lassú léptekkel lesétáltam a lépcsőn. Minden koppanással egy kicsit könnyebb lett a mellkasom. Mire kiértem a nyirkos, reggeli levegőre, már őszintén mosolyogtam. Furcsa volt, hogy egy árva mosoly mennyit számíthat.

Meglehet, tényleg féltékeny voltam Elizabeth-re. Neki minden olyan könnyen ment. Csodálatos volt, kívánatos, gyönyörű – olyan nő, akire mindig minden szem rátapadt. Úgy elegyedett szóba idegenekkel, mintha ezer éve barátok lennének. Ha akarta, percek alatt bármelyiket levette a lábáról.

Néha azt éreztem, valójában jobb megfigyelő, mint én. Elég volt egyetlen pillantás egy kabátra vagy cipőre, és már tudta, milyen emberrel áll szemben. Főleg a férfiaknál vált be ez a kis trükkje. Talán ezért is vonzotta annyira Dominic. Talán… ezért is akartam úgy utálni mindkettőt.

Én pedig csak egy szürke kisegér voltam mellette. Mindig is az voltam. Amikor elindultunk valahova bulizni, eleinte éreztem magamban egy pici, izgatott feszültséget. Azt a fajta reményt, ami akkor költözik az emberbe, mikor azt hiszi, talán ma más lesz. Talán most végre valaki rám is felfigyel.

De mire a pulthoz értünk, minden életkedvem elszállt. Engem senki sem vett észre. Olyan voltam, mint a statiszta egy filmben. Homályosan, egy jelentéktelen sziluettként ücsörögtem a háttérben. A heg az arcom oldalán csak még inkább megerősítette ezt az érzést.

Sokan kérdezték, miért barátkozom Lizivel. Ennek egy oka volt csak: mikor bekerültem az egyetemre, mindenki megszólt – az akkor még –, sebem miatt. Mutánsként vagy egy szerencsétlenként kezeltek. Azt hinné az ember, hogy a felsőoktatásban lévő személyek, felnőttként viselkednek. Hát nem. Legalábbis a nagy átlag pont ennek az ellenkezője. Mint egy gimnázium, csak több a pia és több a tanulnivaló.

Elizabeth akkor karon ragadott és leültetett magához. Széles vigyorral nézett rám és csak annyit mondott: „Szarni rájuk, gyönyörű vagy!” Pont erre volt akkor szükségem. Onnantól pedig elválaszthatatlanok lettünk. Kivéve, amikor összezörrentünk.

Lizi ezerszer mondta, szívesen állja a plasztikai sebészt. Nem egyszer ajánlotta fel, hogy majd ő megcsináltatja nekem, csak ne legyek már ilyen önutáló kis szerencsétlenség. De én soha nem akartam. A vágás nyoma olyan emléket idézett fel bennem, amit furcsa módon nem tudtam gyűlölni. Sőt! Sokszor büszkeséggel töltött el, mert emlékeztetett rá, hogy túléltem. Hogy képes voltam elmenekülni egy gyilkos elől, amikor senki sem segített.

Automatikusan nyúltam a hegemhez, végigsimítottam rajta, amitől egy kicsit erősebbnek éreztem magam. Az emlékek egymást követték a fejemben, amíg…

A következő pillanatban az orrom koppant egy kemény állnak. Hirtelen jött ijedtségemben felemeltem a kezem, és ezzel lendületből le is vertem valamit, valakiről.

– Jaj, istenem, bocsánat! – kaptam levegő után, és rögtön lehajoltam, hogy felvegyem, de persze nem figyeltem, miszerint ő is ugyanígy tesz.

Végeredményként össze is fejeltünk.

Nem igaz! Ez egyszerűen nem igazságos! Úgy fortyogtam magamban, mint egy kislány, akinek elvették a játékát. Komolyan csoda, hogy nem dobtam magam a földre, és kezdtem el hisztizni.

Azonnal hátraugrottam, és ezer bocsánatkérést motyogva álltam egyik lábamról a másikra. Hülyén éreztem volna magam, ha csak úgy otthagyom. Közben lehajtottam a fejem. Próbáltam láthatatlanná válni. A szemem sarkából láttam, ahogy felegyenesedik, és visszateszi a szemüveget, amit levertem róla.

Rettenetesen bénának éreztem magam, pedig pár perce még olyan jó kedvem volt. Annyira szerettem volna, hogy ez a nap végre ne legyen egy csődtömeg!

– Jól vagy? – kérdezte, szinte lágyan. Mint egy vadmacska, ami dorombol a vacsorájának.

– Izé… én… sajnálom, tényleg – emeltem fel a fejem, és bátortalanul ránéztem.

A férfi nem volt nálam sokkal magasabb. Ritka alkalmak egyikeként, ez határozottan tetszett volna. Talán egy-két évvel lehetett idősebb is, de biztos nem sokkal. Igaz a férfiaknál is nehéz megmondani manapság. Tényleg az állát fejeltem meg.

Kicsit a szemébe lógott a kócos, szőkésbarna haja. Két oldalt géppel volt felnyírva. Ha félresöpörte volna, csak jobban kiemeli a bal szemöldökében sorakozó piercingeket. A végében két karika, a többin apró fémgolyók. A fülében neonzöld fültágító fénylett olyan rikító színben, hogy képtelenség volt nem odanézni.

Első pillantásra markáns vonásai voltak, bár a sűrű szakáll sok mindent eltakart. Mégis a szeme fogott meg igazán: zafírkék, tiszta és életteli, mintha minden percben valami pimasz ostobaságot forgatna a fejében.

Nem mertem lejjebb vándorolni a tekintetemmel, pedig minden porcikám kíváncsi volt, hogyan fest teljes alakban. Végül a nyakán állapodtam meg. Ott egy fekete pók sziluettje rajzolódott ki, épp egy pillangót vagy molylepkét csomagolt a hálójába. A hideg végigfutott a hátamon. Nem is a minta miatt – bár az sem volt épp szívet melengető –, hanem mert a tetoválás alatt friss, vörös nyomok húzódtak a bőrén. Mintha valami zsinór vagy vékony kötél hagyta volna ott.

Ezt a mintát már jól ismertem. Túl jól. Elizabeth is jött már hozzám ugyanilyen, vagy még látványosabb foltokkal.

Mire észbe kaptam, a szám már megfeszült, hogy kérdezni kezdjek. Még épp időben vettem egy nagy levegőt. Ha elkezdek faggatózni, abból biztosan kínos jelenet lesz.

– Hahó… hé, jól vagy? – érintette meg óvatosan a vállamat. A hangja halk volt, szinte aggódó. Pedig, ha valakit sajnálni kellett volna ebben a helyzetben, az inkább ő volt.

Csak lassan tudtam felnézni rá. A gyomromban tompa, nehéz szorítás ült meg.

– Én… jól vagyok – feleltem végül. Nagyot nyeltem, nehogy mégis kicsússzon belőlem a kérdés a nyomokról. Nem akartam rögtön belepofázni más életébe. – Nem törtem el a szemüveged? – tettem fel inkább valami banálisabb, biztonságos kérdést, legyen mibe kapaszkodni.

– Mi? Ja, nem. Csak egy szar műanyag. De azt hiszem, az orromat majdnem betörted – nevetett fel, aztán széles, gyerekes vigyor terült szét az arcán. – Keményfejű vagy, mondták már?

Határozottan fellélegeztem. Nem fogja leüvölteni a fejem. Juhé! Egy újabb csodás első benyomás kipipálva.

– Ne haragudj. Csak segíteni akartam – válaszoltam, és lassan kisimult az arcom is. Éreztem, ahogy a mellkasomból eltűnik az a nyomasztó, görcsös feszültség. Most döbbentem csak rá, mennyire szorongtam.

– Semmi baj, inkább egy csinos lány verjen be egyet, mint egy szekus a bárban – jegyezte meg huncut csillogással a tekintetében, miközben próbált feltűnésmentesen végigmérni. Na persze, észre se venném! Ugyanígy szoktam én is szkennelni az embereket, nehogy már…

– És ha egy csinos, szekus lány lettem volna? – vontam fel a szemöldököm, már bátrabban.

Tetszett, hogy ennyire könnyen kezeli a helyzetet. Manapság mindenki túl komolyan veszi a legapróbb ügyetlenséget is. Minden ember tele van haraggal, gyűlölettel. Olyan ritka, hogy valaki csak nevet egy ilyen idétlenségen, mint hogy útközben leverem a szemüvegét, aztán meg lefejelem. Persze hazudnék, ha azt mondanám, én se kaptam volna fel a vizet fordított helyzetben. Mert miért nem tud figyelni az a béna, aki nekem jön?

– Akkor most remélném, hogy nagyon nagy bajban vagyok – felelte olyan vigyorral, amiben volt valami. Hát, nem is tudom… csibészes? Vagy inkább veszélyesen édes?

Ahogy kimondta, egy pillanatra levegőért kapva fordultam el. Csak annyit éreztem, forróság önti el a fejem. Nem szoktak nekem bókolni. Főleg nem ilyen közvetlenül. A legtöbben inkább átnéznek rajtam, vagy megállnak a hegemnél. Most meg itt ez a vadidegen, és csak úgy hozzám vág egy mondatot, amitől zavaromban azt sem tudom, mihez kezdjek magammal.

– Azt hiszem… mennem kell – sütöttem le a szemem egy másodpercre. Úgy hangozhattam, mint egy szégyenlős kislány, akit rajtakaptak, hogy a bátyja haverjába szerelmes. – Elkésem az órámról.

– Ja, persze, menj csak – bólogatott. A hangja még mindig pimaszul csengett, de a legbosszantóbb az volt, hogy láttam rajta, ő se teljesen közömbös velem szemben. A mosolyában bujkált valami ideges bizonytalanság, amitől még jobban összezavarodtam. – Azért vigyázz magadra az úton. Nehogy megint leverj valakit a kemény fejeddel!

A szemébe néztem. Sikerült elmosolyodnom bénázás nélkül. Csak egy villanás volt, de aztán gyorsan lehajtottam a fejem, hogy a telefonom órájára nézzek. Basszus! Tényleg késésben vagyok!

Hirtelen megfordultam, megkapaszkodtam a táskám pántjába, és egy integetéssel búcsúztam.

– Szia! – nyögtem ki sietősen, aztán meg se várva a válaszát, elindultam az egyetem felé. A szívem még mindig őrült tempóban verte a bordáimat belülről.

Amint beléptem az egyetem főépületébe, azonnal megcsapott a sajátos, steril-meleg levegő, amit csak ilyen helyeken érezni. A Velinbourg Egyetem belülről sem volt barátságosabb, mint kívülről: a falakat fényesre koptatta a több évtizednyi diákforgalom, de valahogy még mindig ridegen magasodtak körülöttünk.

A folyosón lassan haladtam. Mindenütt hallgatók álltak kisebb csoportokban vagy ültek a padkákon, jegyzeteket bogarászva. Halkan duruzsoló beszélgetések, laptopok kattogása, a kávéautomaták monoton zúgása keveredett a levegőben. Az emberek arcán az a sajátos feszültség ült, amit csak egy vizsgaidőszak közeledte tudott kiváltani.

A mentorprogram miatt sokan felismertek, és páran biccentettek is, de nem volt kedvem leállni beszélgetni.

A hosszú, boltíves folyosó végén nyílt az előadóterem, ahol ma a gyűlés és az egyik szeminárium is lett volna, nekem meg egy órám, Linette professzorral.

Megálltam egy pillanatra az ajtónál, hogy körbenézzek. A félkör alakú tér már messziről is lenyűgözött. Magas, lépcsőzetesen emelkedő padsorok futottak fel egészen a karzatig. Minden szinten hosszú, íves asztalok húzódtak, fémbetétes, sötét fa borítással. Az egész teremnek volt egyfajta komor tekintélye. Még az üres székek is úgy néztek rám, mintha tudnák, hogy jobb, ha összeszedem magam.

Néhányan már helyet foglaltak. Láttam ismerős arcokat a mentoráltak közül, meg pár oktatót is, akik halk beszélgetésbe merültek a tanári asztal körül. Egy magas férfi épp egy iratköteget rendezgetett. Szerintem ő volt a tanszéki adminisztrátor, aki minden jelenléti ívet lepasszol majd nekünk.

Vettem egy nagy levegőt, és lassan elindultam lefelé a széles lépcsősoron. A csizmám sarka koppant a fémélű fokokon. Nem akartam hátrafordulni, pedig éreztem, hogy többen utánam néztek. Egyetlen szabad helyet kerestem – közel a tanári pulthoz –, végül az első sor szélén telepedtem le. Innen jól láttam mindent, és valahogy azt is reméltem, kevésbé tűnök fel, mintha hátul mereszteném a seggem.

Letettem a táskámat a székre, elővettem a mentorprogram mappáját és egy nyúzott, kopott jegyzetfüzetet, ha már a tabletem elmaradt. Fanyar grimasz kúszott az arcomra. Ezek után majd biztos nagyon komolyan fognak venni.

– Lilian! – hallottam oldalról egy halk, ismerős hangot. Betty integetett egy padsorral feljebb, a mappájával takarózva. – Majd szólj, ha kell a jegyzet, jó?

– Persze. Fogom kérni, köszi – suttogtam vissza. Ő mosolygott, de a szeme karikás volt, mint mindenkinek ilyenkor. Már messziről látszik rajtam, hogy semmit sem értek, semmit sem tudok és még jegyzeteim sincsenek? Szarban leszek.

A terem lassan megtelt: huszonévesek, harmincasok, néhány idősebb vendéghallgató. Mindenféle ruhák, mindenféle arckifejezések. Az a különös érzésem támadt, hogy itt inkább nemzetközi találkozó lesz a végén. Mégis mind egyformán izgulunk, nehogy hülyét csináljunk magunkból.

A tanári asztal mögött a projektor kék fénye vibrált, miközben előkészítették a prezentációt. Nekidőltem a szék háttámlájának, összefontam a karom, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Mindenki távozott, aki nem az órára jött és végül elült a zsivaj is. Kellemes, monoton zúgás vette át a lárma hangját.

Legalább idebent senki nem tudja, milyen szerencsétlenül kezdődött a napom. És ha rajtam múlik, nem is fogják megtudni.

A terem fényei lassan halványultak el, míg csak a projektor fehér-kékes ragyogása maradt. A vásznon egy impresszionista festmény rajzolódott ki – valahol félúton a valóság és a torz szürrealizmus között. A képen egy nyugtalanító, vértelen test feküdt groteszk pózban, körülötte vörös és fekete foltok vibráltak. A sarkában diszkrét felirat: Pierre J. Mavel – „A Halál Keretezése” (2024). Már ebből is sejtettem, ki lesz a mai óra tananyaga. Mindenki róla beszél.

– Fontos megértenünk – sétált le hangtalanul a lépcsőkön, Prof. Linette Guéron, miközben végigsimított egy papírlapon, amit a kezében tartott –, hogy ez a festmény nem dokumentum. Nem kriminalisztikai anyag. Nem bizonyíték. Ez egy alkotás. Egy látomás. És épp ezért provokál.

A hangja olyan volt, mintha egy boszorkány magyarázna egy rituálét, amit senki nem akar végignézni, mégis muszáj. Követtem minden lépését. A jelenléte teljes csendbe borította a termet.

– A szerző nem állítja, hogy így festett a valóság. Nem állít semmit. Csak sejtet. A kérdés az, nekünk, akik nézzük, vajon milyen felelősségünk van abban, ha hat ránk ez az élmény?

A projektor lassan áttűnt egy másik képre: egy sötét tónusú, alig kivehető torzó, amelynek árnyékai szinte kúsztak a vászon pereme felé.

– Hol húzódik a határ? A művészet egyszerre emelhet a magasba és taszíthat térdre. Egy ilyen interpretáció kérlelhetetlenül emlékeztet minket arra, amit szeretnénk elfelejteni: a félelem mindannyiunk közös öröksége.

Kicsit elhallgatott, majd feljebb emelte a hangját:

– Amikor Callor Mortem egy műalkotás eszköztárával rendez meg egy gyilkosságot, vajon önmagát fejezi ki vagy a társadalmat? Mit mond el rólunk, hogy képesek vagyunk elborzadva figyelni, majd visszatérni a hétköznapjainkba, mintha semmi sem történt volna?

A diákok egy része feszült figyelemmel jegyzetelt, mások csak üveges tekintettel bámulták a vásznat. Én próbáltam elkapni a saját gondolataimat, mielőtt túlságosan magukkal rántanak. Sikertelenül.

Az óra java részét csendben, tudatlanul töltöttem. Elmerültem az önsanyargatás és a depi – mert depressziónak közel sem mondhattam volna –, apró kis késszúrásaiba a lelkemben. Annyira izgatott Callor Mortem művészete, mint egy spanglit szívó deszkás kölyök látványa. Semennyire.

– Szeretném, ha a félév hátralévő részében ti magatok keresnétek választ a kérdésekre. – Linette megköszörülte a torkát. Én meg éppen csak felocsúdtam a hangjára. Gőzöm se volt, miről szólt az óra nagyja. Basszus. – Ahogy már említettem, néhány hétre elutazom. Külföldi konferenciák, kutatás, publikációk... De a helyettesítésről gondoskodtunk.

A terem halk zsongással telt meg. Valaki a hátsó sorban suttogva megjegyezte: „Talán egy pszichiáter jön.” Linette rájuk pillantott, majd visszafordult a pódiumhoz.

– Nem pszichiáter. Vendégművész. És úgy vélem, néhányan talán már hallottak is róla. – A hangja mintha szándékosan elnyújtottá vált volna, mikor hozzátette: – Hívnám is, hogy mutatkozzon be.

Egy pillanatra feszült csend ereszkedett a teremre. Az ajtó zárja halk kattanással fordult el. Lassan kinyílt, és a beszűrődő fény egy magabiztos, sötét sziluettet rajzolt a küszöbre. Még szerencse volt, hogy nem mentem a Pop kávézóba egy erős feketéért, mert azonnal kiakart szakadni a szívem a helyéről.

Nem… ezt kurvára nem hiszem el!