Festett Hazugságok: 6. Lilian - Úgyse fogok rá emlékezni!

 

A barátság sokszor semmibe vezető apróságokon bukik meg. Néha haraggal, néha csendben ér véget. Nem mindenki marad veled a viharban. A megbocsátás erény, de nem elég hozzá egyetlen ember.

A legrosszabb pedig a féltékenység. Gyorsan jön, letarol, és ott hagy, mint egy kupac hamut.

 

– Lizi! Föld hívja Elizabeth-et! Figyelsz te rám? – emeltem meg a hangomat már harmadszorra.

Mióta a kezébe vette a telefont, úgy nyomkodta, mint valami függő. Vigyorgott, mintha besétált volna a cukorkaboltba. Sejthettem volna. Túl sokat szemeztek a szomszéddal. Nem kéne, hogy érdekeljen, de mégis... A gyomrom bukfencet hányt, a kezem ökölbe szorult. Nem tudtam eldönteni, a flört vagy a teljes ignorálás bánt jobban.

Az ablakban korábban elcsíptem Dominic tekintetét. Zavarba jöttem tőle, nem kicsit. Volt benne valami furcsa. Valami, amitől megijedni nem, de feszülni kezdtem belül.

– Ne haragudj, de… annyira édes! Mint egy tökéletes úriember, és milyen sármos! – ölelte magához a telefont, mint egy plüssmacit. – Pedig lefogadom, hogy egy vadállat az ágyban.

– Hát persze – szisszentem fel. – De ha már eljöttél, mert idézem: „nem érzem jól magam, túlságosan egyedül vagyok” – utánoztam a hangját a lehető legteátrálisabb módon –, akkor talán foglalkozhatnál velem is. Faszt kaphatsz máskor is. Ráadásul jóval idősebb nálad.

– Aj, nem érdekel! A kor csak egy szám! – tette le maga mellé a mobilt. – De igazad van. Bocsánat – mondta bűnbánóan, még a fejét is lehajtotta.

Csakhogy amikor felkeltem a kanapéról, hogy keressek poharakat, oldalra nézve láttam, ahogy már megint a telefonra sandít izgatottan.

Felsóhajtva nyitottam ki a táskáját, előkotortam belőle a két palackot és elkerekedett a szemem.

– Ez most komoly? – bukott ki belőlem, mikor a harmadik üvegre tévedt a tekintetem.

Egy rózsaszín, csillogó üvegű, epres gin lapult a borok alatt. A kedvencem. Ösztönösen magamhoz öleltem, már-már elérzékenyülve. Egy üveg pia miatt, így ellágyulni. Szánalom.

– Tegnap kaptam anyától. Én nem szeretem. Gondoltam, te majd megiszod – nézett rám boci szemekkel. És itt volt végem. A tenyeréből ettem. Túl jól ismert.

Tudtam, mennyire elbuktam a tanulós estét. Sokkal inkább láttam magam a kádban, eperillatú habok között, kezemben az üveggel. Abban is biztos voltam, hogy bár hozzám jött, nem mellettem fog aludni. Legalábbis... hát, ki tudja. Lehet, ma még engem is meglep.

Meglehet, hülye vagyok, amiért egy üveg pia miatt mindent megbocsátok, de… ez egy üveg kedvenc pia! Milyen szépen fog mutatni a hálóban, az unikornisok között, a polcon!

Szinte repülve tettem meg a kört a konyhában, hogy mindent összeszedjek. Majd lehuppantam a kanapéra, és kipakoltam a rozoga, festékpöttyös dohányzóasztalra, ami kellemesen nyikorogva nyugtázta a súlyt.

– Amúgy… most akkor komolyan meg akarod fektetni? – kérdeztem, miközben nyögvenyelősen belenyomtam a dugóhúzót a borosüvegbe. A combjaim közé fogtam az üveget, és óvatosan elkezdtem kifelé húzni a dugót. Lizi és a „drága” borai. Nem voltam pocsékolós fajta.

A laptop újra csippant, de túl kényelmesen ültem ahhoz, hogy odakússzak érte. Inkább a telefont kaptam kézbe, miután végre sikerült kibontani az italt, és félretettem levegőztetni kicsit.

– Miért ne? Ő kapható, én kapható vagyok. Vagy... esetleg tetszik? Legyen tabu? – vonta fel a szemöldökét.

Fürkésztem az arcát egy pillanatig, de nem láttam rajta a szokásos „ne mondd, hogy te is akarod, mert kiborulok” jeleket. Tényleg komolyan kérdezte. Tetszik? Hát persze. Helyes, sármos, és gyanúsan nem a mi korosztályunk. Dominic a harmincas évei derekán járhat.

– Nem érdekel. Tiéd lehet – legyintettem. Greycorr-lányként amúgy is a trófeákhoz szokott. A férfiak nála leginkább sztorik voltak, amiket egy jó részegség közepén újra meg újra elő lehetett venni.

– Lilian Parker! Ismerem ezt a legyintést – szúrt le Lizi, olyan szigorú arccal, mint egy tanárnéni, aki tudja, hogy nálam van a puska. Azonnal úgy éreztem magam, mint alsóban, a hátsó padban, amikor galacsinokat dobáltunk a stréberekre, és csak reméltük, hogy nem kapnak el.

– Legalább egyszer hadd legyen meg! Esküszöm, utána a tiéd lehet! – vigyorodott el.

Dominic úgy jött le a szájáról, mintha csak egy félig leégett cigaretta lenne, aminek a végét már csak azért is ő akarja elszívni.

– Hagyjál már! Ez egy elég szemét duma volt, ugye tudod? Hordjam a levetett felsődet? Szegény pasi nem egy tárgy, hanem ember – húztam össze a szemöldököm, és keresztbe fontam a karjaim. Végül nkább a poharakhoz nyúltam, és mindkettőt megtöltöttem borral. Kellett valami, amit markolhatok, mielőtt beletolom az üveget a homlokába.

A telefont újra kézbe vettem, de izzadt a tenyerem, csúszkált benne. Ideges voltam. Nem tudtam pontosan, miért – talán azért, mert Lizi így beszélt, vagy mert én ennyire haragosan reagáltam rá.

Bezzeg amikor ő volt az „áldozat”! Megállás nélkül nyafogott, és meg akarta váltani a világot, miközben rózsaszín csibe papucsban leste, hogy ki ír neki előbb vissza.

A mobil újra pittyent. Összerezzentem, de továbbra se jutott el a tudatomig, hogy foglalkoznom is kellene az üzenettel, ami érkezett.

– Ugyan, nézz már rá! Az ujján nincs gyűrű, de még csak a nyoma se látszik, hogy valaha volt. Oltári dögös, apuci-fajta. Az apuci – nyomatékosította a mondandóját, miközben kéjesen megnyalta az ajkát.

– Ezzel nem tudok vitatkozni, de… kösz, nem. Miről beszélgetnék vele? Hogy milyen drága lett a tej? Vagy olvassunk híreket reggelente együtt? – nevettem el magam. Akaratlanul is elképzeltem a jelenetet, pedig valójában Dominic nem is tűnt olyan öregnek. Csak más ligában játszott.

– Istenem! De hülye vagy! – röhögött a tenyerébe Lizi, velem együtt.

A végén már mindketten a szemünket törölgettük. Eszem ágában sem volt kapcsolatra gondolni egy férfival, de még nővel sem. Jól érzem magam egyedül, és a tanulás sokkal fontosabb, mint a pasizás vagy a szex. Ennek tökéletes ellentéteként, éppen piálni készülök...

– Mi lenne, ha beszállnál te is? Mint Jonah-val, emlékszel? – húzogatta a szemöldökét huncutul, hátha kapok az alkalmon, de csak a számat húztam el. Épp most mondtam, hogy nem érdekel a szex! Jó, magamban, de akkor is.

– Szerintem te nem emlékszel. Felhúztatok. Szó szerint égett már alattam a kanapé. Aztán bevonultatok a hálóba. Úgy hagytatok ott parlagon, hogy kénytelen voltam kielégíteni magam a hangokra – löktem meg Lizi karját nevetve. – Mondjuk, ami utána volt, az örök emlék marad.

Emlékeztem a jelenetre: már végeztek, mikor Jonah kijött az ajtón. Nekidőlt a félfának, én meg ott ültem a nappali közepén, mint egy mellőzött pornókellék. Néhány vibrátor biztos velem együtt pityergett akkor.

Elizabeth a háttérben úgy horkolt, mintha bombázták volna az épületet. Jonah olyan perzselő tekintettel nézett rám, már-már majdnem odahívtam magamhoz, hogy legalább a nyelvével segítsen, de minden varázs szertefoszlott, amikor Lizi hirtelen felhorkant, mint egy láncfűrész. Mi meg röhögésben törtünk ki.

– Mármint… a horkolásom? – nyelt egy nagyot szégyenében.

– Miért, szerinted a Liz-szörny nyögéseid? – kérdeztem vissza, jót derülve a dolgon. Olyan hangja van szex közben a nyögésének, mintha csipogó játékot kereszteztek volna egy hangtorzítóval. Sípolós Darth Vader.

Valószínűleg túl szélesen vigyorogtam, mert megtört a mécses. Beleléptem szegény kis lelkébe. Na, persze! Most jönnek a krokodilkönnyek. Mint amikor nem akartam segíteni neki felszedni azt a spanyol srácot. Én társalgási szinten beszélek, ő meg maximum délre specializált szopogatással próbált meg kommunikálni.

– Ez most nagy szemétség volt – szipogott párat, majd belefésült a hajába, és lám, két másodperc kellett ahhoz, hogy teljesen elfelejtse, mit mondtam. Néha úgy érzem egy emberi fekete lyukkal ismerkedtem össze.

– Bocsi, bocsi – emeltem fel a két kezem védekezőn, majd az övébe nyomtam az egyik poharat. – Igyunk… nem is tudom, mire. Szeretlek, te buta nő, tudod? – mosolyodtam el lágyan.

Bármennyire is nyúztuk egymást, mindig számíthattam rá, ha szarban voltam. Persze, voltak dolgai, de úgy gondolom, mindenkinek vannak olyan heppjei, amik miatt mások idegeire megy. Lizinek a férfiak.

– Én is szeretlek. De azért ne emlékeztess az ilyesmire – pirult bele a mondandójába, de végül koccintott velem. 

Talán négy óra is eltelhetett, mire két üveg bor elfogyott. Nem néztem az órát annyira. Lizi nem ivott sokat – feltehetőleg a szexbe torkolló randijára tartalékolt –, én viszont rendesen a pohár aljára néztem. El is felejtettem már, hogy haragszom-e vagy sem. Feltételezéseim szerint azt se tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és miért vagyok.

Miután elővakartam a táskájából a füves cigit, mindennek vége volt. Az egész lakást az édes, szúrós illat lengte be. Nem szoktam bent cigizni, de egyikünknek sem volt kedve a kis erkélyre kiállni a szakadó esőbe. Különben még elázik a vicces cigink! Olyan szomjas lettem tőle, hogy még a gint is kibontottam, és az üvegből nyakaltam pár kortyot. Jó pár kortyot.

– Te... hallod, szöszi? – kopogtattam meg Elizabeth fejét.

A világ összemosódott. Tompa voltam, mindenem bizsergett. Ólomsúlyúnak éreztem a testrészeimet, és mindenen röhögtem már.

– Csak tudatom veled, te vagy a szőke, nem én – rázta meg a fejét nevetve. Annyira közel voltam hozzá, hogy a hajam az ő hajába mosódott. Én tökre úgy láttam, szép, arany tincsei vannak.

Felfújtam magam, mint egy hörcsög. Éreztem, ahogy a szám szélén kifolyt egy kis nyál. Melegem volt, szédültem, és iszonyúan pisilnem kellett. De a mosdó... hát, az valahol Mordor határában lehetett, mert úgy láttam, Középföldét kéne átsétálnom, hogy eljussak oda.

A telefonom folyton csipogott, rezgett és zenélt. Valahol a fenekem alatt érzékeltem többször is, de akárhogy próbáltam, nem sikerült előhalásznom. Lehet, hogy felcsúszott? A gondolatra röhögésben törtem ki. Elizabeth csak pislogott, nem értette, mi bajom.

– Pisilni kell, segíts! – nyöszörögtem magas, nyafogós hangon. Tudtam, hogy gyűlöli, amikor előjön a kislányos énem. Elvileg olyankor elviselhetetlen és kegyetlenül hisztis vagyok. Hát, üdv a klubban, ez minden részegségemet tökéletesen leírja.

– Várj, várj már! Előbb elmegyek én, utána becipellek – nyomott egy nyálas puszit az arcomra, majd felpattant. Ahogy elnéztem, ő is kissé oldalra billegett – vagy csak én döntöttem félre a fejem.

Figyeltem, ahogy elvonul, majd valami elborult indíttatásból felkaptam a telefonját.

– Kilenc… kilenc… kile... nem, hat… és kettő – próbáltam bepötyögni a kódot. Bár azt se tudtam biztosan, hogy a készüléket bökdösöm vagy a saját kezemet.

Amikor aztán kiégette a retinámat a maximumra húzott fényerő, felnyerítettem örömömben – sikerült! Jó helyre nyomtam az ujjamat!

Megnyitottam a névlistát. Pörgettem. Még mindig. Már abban se voltam biztos, hogy nem mentem-e túl a néven, amit kerestem. De végül megtaláltam.

– Lehet, könnyebb… lett volna az üzenetekből kinézni – bicsaklott meg a szavam. Nekem tisztának tűnt, amit mondtam, de ha valaki hallott volna, biztos tolmácsot kér.

Úgy írta be Lizi a nevet a mobiljába: Zsoké. Felröhögtem, mikor sikerült kibetűznöm. Először Zsetonnak néztem.

Oldalra borultam a kanapén. Megtapogattam a saját fenekemet és az alatta lévő helyet, aztán megrökönyödve pislogtam az ablak felé. Dominic ott állt a szomszédos ablaküveg mögött. Öltönyben. Vagy legalábbis valami eltúlzott fekete-fehér kombóban.

– Jé, pingvin! – csúsztam le a kanapéról, fulladozva a nevetéstől, ami kellemetlen öklendezésbe váltott át. Éppen csak sikerült visszatartani a hányást.

Mit szöszmötöl már a vécén Dominic? Vagyis... Lizi! Lizi, baszki! Nem voltam ura a gondolataimnak, de valahogy a másik kezemben megjelent a saját telefonom. Hogy miként került oda? Csak a varázslat adhatott rá választ.

Odakúsztam a térdemen az ablaküveghez. A két készülék csattogott a szőnyegen, ahogy lecsaptam őket a kezemmel. A tudatom mélyén, valahol reménykedtem benne, hogy nem törtem szét őket.

Leültem az ablak elé, a vádlimra ereszkedve. Dominic engem nézett. Mást nem tudtam kivenni belőle. Még a mimikáját sem. Pedig nagyon koncentráltam. Esküszöm!

Felemeltem a két telefont, majd bemásoltam a számot magamhoz: Apuci néven. Valahogy megragadt Lizi kijelentése. Amúgy se tudtam, miként hivatkozzak rá. A sármos öreg, hülyén hangzott volna. Nem is volt öreg! A saját apám Penészfolt elnevezéssel volt elmentve.

Nekem óráknak tűnt a bénázásom, amit leműveltem az üveg előtt imbolyogva. Megnyitottam az üzeneteket, böktem egyet Apuci nevére, és küldtem valamit. Hogy mit? Fogalmam sincs. Elveszett az időben, mint a józan ítélőképességem.

Aztán jött az idióta pillanat.

Felcsúszott a gondolat az agyamba, mint egy beteges ötlet a mélyből. Mi lenne, ha valami oltári nagy baromságot csinálnék? Miért lenne az nekem rossz? Én nem fogok rá emlékezni, őt meg úgyse fogja érdekelni. Legalább röhögünk rajta.

Felrántottam az unikornisos kis pólócskámat, és az ablaknak nyomtam a ciciket.